Negyedik fejezet

Sziasztok bogárkáim!☺ ♥

Tudom sokat késtem, amiért szégyellem is magam. Csak tudjátok most vizsgáztam, és hát nagyon felkellet készülni. De ezzel a résszel is próbáltam sietni!:) A következőt is megpróbálom minél hamarabb hozni!♥ Ja, és köszönöm a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok!♥ Remélem ez a rész is tetszeni fog, várom a véleményeiteket!♥ Puszi: Betti♥☺

..............................................................................................................................................

*Emily szemszöge*

– Igen? – szóltam a telefonba kíváncsian. Nem ismertem a szám tulajdonosát, fogalmam sem volt, hogy ki hívhat.

A vonal másik oldalából az illető megköszörülte a torkát, majd vonakodva megszólalt:

– Helló. Drew vagyok – morogta nem túl barátságosan.

Ereimben „megfagyott” a vér. Alig hittem a fülemnek. Mit akar ez tőlem? Jó bő fél perc után döbbentem rá, hogy meg kéne szólaljak, mert a végén leteszi. Bár, nem sajnálnám.

– Most mi van meghaltál? – „kedveskedett” Drew, majd unottan felsóhajtott. – Itt vagy?

– Igen itt. De ha így folytatod nem sokáig – flegmáztam én is.

– Bocs. Haladjunk. Szóval gondolom, most az a kérdés merült fel benned, hogy mi a fenéért hívtalak fel bla, bla, bla. Ezen essünk is túl. Szóval, a lényegre: Sajnálom, hogy olyan goromba voltam, jövő órára várlak, és akk kezdjük tiszta lappal. Ok?

Alig hittem a fülemnek. Drew bocsánatot kér? Wow. Történnek csodák.

– Rend.... Rendben – dadogtam, még mindig a döbbenettől.

– Jól van, azért el ne ájulj – motyogta, majd egy „szevasz” köszönéssel kilépett a vonalból. Oké, visszavonom. Egy köcsög.

Biztos vagyok benne, hogy nem magától keresett fel. Szerintem valaki rákényszerítette. Magától tuti nem lenne ilyen figyelmes. Gondolatmenetemből halk kopogtatás zavart meg, majd hamarosan ki is nyílt az ajtóm, és anyu lépett be rajta.

– Emily, holnap siess haza, jönnek vendégek, és szeretném ha itt lennél.

– Milyen vendégek? – ráncoltam a homlokom.

– Munkatársaim – mosolygott rám. – Holnap táncról siess haza. Kíváncsiak rád.

– Okés – bólintottam nem túl nagy lelkesedéssel. Nagyon nem szeretem, mikor be kell mutatkozzak felnőtteknek, mert ilyenkor biztos, hogy valamilyen hülye kérdéssel bombáznak le. Mint például, hogy „Hogy megy a suli?” vagy „Hogy állsz a fiúkkal?”. És még sorolhatnám. Na ezektől kapok frászt. Anyu megérezte, hogy mire gondolok, mivel oda sétált hozzám, és megölelt.

– Tudom kicsim, hogy ezt nem szereted, de hamar túl esel rajta. Na, de most menj fürödj, le és feküdj le aludni. Késő van már.

Mosolyogva bólintottam, majd el indultam tusolni. Nem tököltem, gyors voltam, majd mikor végeztem bebújtam az ágyba. Még egy kicsit dumáltam a barátnőimmel facebookon, de végül álomra hajtottam a fejem.

***

Reggel szokásomhoz hívően rohantam a buszra, hogy le ne késsem. Valahogy mindig sikerül ügyesen elhúznom az időmet, pedig nem kellene. Mind egy. Sikeresen kiértem a buszmegállóba, de amilyen szerencsétlen voltam, pont előttem csukta be az ajtót. Idegesen az órámra pillantottam, ami 7:40-et mutatott. Na ez nagyszerű megint ügyesen el fogok késni. Mérgesen elindultam sétálva, mikor rám dudált egy autós. Felvont szemöldökkel megálltam, mire lehúzta az ablakot. Behunytam a szemem. Drew ült a kormány mögött. Mindig a legjobbkor tud előbukkanni..

– Mi az cica lekésted a buszt? – nevetett gúnyosan. Kicsi kellett csak, hogy behúzzak neki. Nem feleltem, hanem tovább indultam. De ő nem tágított, beindította a motort, és lassan követni kezdett, közben pedig nyomta az idegesítő szövegét.

– Na nincs jó kedved? – vigyorgott, közben megigazította a vissza pillantó tükröt. – Elvitte a kandúr a nyelvedet?

– Fogd már be… – morogtam, és nagyobb sebességre kapcsoltam.

Nem nagyon foglalkozott azzal, hogy az agyamra megy. Jól szórakoztatta a dolog. Lazán kilógatta a kezét az ablakon, közben az utat, vagy engem figyelt.

– Eldobjalak? – kérdezte, közben meg megállt egy piros lámpa miatt.

– Mi ez a hirtelen figyelmesség? – álltam meg én is. Igazából nem érdekelne, de most így is késésben voltam, szóval jól jönne, ha elvinne engem is a suliba.
– Hát nem is tudom. Jó fej vagyok – kacsintott rám.

Megforgattam a szemem. Közben a lámpa zöldre váltott, Drew pedig beindította újra a motort.

– Inkább beképzelt – vágtam vissza.

– Most döntsd el, hogy beszállsz- e, mert indulnom kéne – nézett rám sietősen.

Kicsit még makacskodtam, de a mérges embereket látva, akik Drew kocsija mögött várakoztak, úgy döntöttem inkább beszállok. Gyorsan bepattantam, Drew meg rátaposott a gázra és tovább mentünk.

– Sokáig tartott – forgatta a szemét Drew, miközben az övvel bénáztam. Nem akart bekapcsolódni.

– Nem bízok olyan emberekben mint amilyen te vagy – morogtam, és közben egyre idegesebben küzdöttem az övvel.

– Amilyen én? Nem is ismersz, honnan tudnád milyen vagyok? – nevetett értetlenül, majd az övért nyúlt amivel szenvedtem. – Add ide, segítek, ha már ilyen béna vagy.

– Te az utat figyeld! – rivalltam rá, és ellöktem a kezét.

– Jól van, nyugodj már meg! – túrt bele a hajába idegesen, majd lefordult a kocsival az egyik kereszteződésnél.

Nagy küszködések után végre sikerült bekapcsolnom az övet. Az autó abban a pillanatban állt meg, én meg értetlenül néztem ki az ablakon. A suli előtt voltunk.

– Ez komoly? – nevettem fel kínomban. Ügyesen sikerült bekapcsolnom az övet a fuvar végére. Tapsot nekem.

Drew kuncogva kihúzta a kulcsot az autóból, majd kiszállt. Körbe sétálta az autót, és kinyitotta az ajtót nekem. Milyen udvarias lett. Rá sem ismerek.

Próbáltam kikapcsolni az övet, de valahogy nem akart engedelmeskedni. Ezt nem hiszem el.

– Még ma kiszállsz? – támaszkodott az ajtónak.

Na vissza tért a flegma stílusa. Szuper.

– Próbálkozom – rángattam az övet reménytelenül.

Drew sóhajtva behajolt, és megpróbált kiszabadítani, de meglepettségére nem sikerült.

– Mi a szar… – morgott majd elkezdte rángatni jobban.

– Még, hogy én vagyok a béna. – motyogtam, mire mérgesen rám nézett.

– Emily, egyszer az életben végre segíthetnél, ahelyett hogy mindig belém kötsz.

– Én? Te vagy velem mindig flegma!

– Mert mindig…

– Ne is kezd el nem érdekel! – vágtam a szavába. – Van nálad egy bicska?

Drew szeme kétszeresére tágult.

– Megőrültél?! Biztos, hogy nem vágod el!

– Van jobb ötleted?!

Idegesen beleharapott alsó ajkába, majd járkálni kezdett.

– Drew 8:00! Haladjunk már! – néztem ijedten az órára.

– Tudom! – kiabált mérgesen. – Em nincs nálam bicska.

Most az egyszer elnézem neki, hogy le Em-ezett, mert most van nagyobb bajom is ennél.

– Kellett nekem ebbe a hülye kocsiba beszállnom! – fogtam fáradtan a homlokom.

– Jaj ne… – motyogta Drew. Kijelentésére azonnal felkaptam a fejem, és a suli irányába meredtem. Az iskola újságosok közeledtek. Mivel Drew annyira híres ebben az iskolában, hogy szinte mindig a nyomában járnak, bármit tesz vagy csinál. Eléggé bizar...

– Nagyszerű – sóhajtottam.

– Oké, Emily elkel tűnnünk! – gyors becsapta az ajtót, és beugrott mellém a kocsiba.

– Megőrültél?! Drew nekem iskolába kell menjek!

– Van jobb ötleted? – indította be a motort. – Te sem akarsz a címlap elejére kerülni igaz?

– Nem lóghatok a suliból! Anyuék teljesen kiakadnának!

 – Jó akkor kiraklak, és majd téged támadnak le – nézett rám gúnyosan. – Menj csak nyugodtan. Már ha tudsz.

Forrtam a dühtől. Tétovázva néztem Drewra, majd a közeledő suli újságosok felé. Nagy levegőt vettem, és hátra dőltem az ülésben.

– Na? – meredt rám kérdően.

– Menjünk... – morogtam.

Drew elmosolyodott, majd rátaposott a gázra, és kifordultunk a parkolóból.

– Éreztem, hogy így fogsz dönteni – vigyorgott.

– Meddig kell veled furikázzak? – hagytam figyelmen kívül az előző mondatát.

– Hmm... Azt hiszem ezt a fél napot most velem fogod eltölteni – harapott bele alsó ajkába, közben egy huncut vigyor terült szét  szája szélén.

Kijelentésére azonnal felkaptam a fejem.

– Hogy mi? Nem erről volt szó! Amúgy is miért akarsz te egyáltalán velem időt tölteni?

– Hogy rájöjj, hogy nem vagyok olyan rossz ember, mint aminek te állítasz.

– Attól, hogy elrángatsz magaddal, a véleményem nem fog megváltozni rólad.

– Szerintem, ha megismernél bírnál. Mint az összes többi csaj.

– Biztos, hogy nem. Nem vagyok olyan mint a többi pláza majom.

– Azt mondod? – vigyorgott rám hitetlenül.

– Pff látszik, hogy nem ismersz – fontam össze  karjaimat, mellem alatt.

– Hát eddig egy hisztis picsának ismertelek meg.

– Egyáltalán nem vagyok hisztis! Csak akit nem bírok azzal nem kötelességem kedveskedni.

Drew mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Te sem ismersz engem – felelte, közben lefordult egy forgalmasabb útra. – Mert ha ismernél bírnál.

– Miből vagy te ebben olyan biztos? – vontam fel a szemöldököm.

– Mert engem mindenki szeret – vont vállat mosolyogva.

– Chh egó.

Ezzel lezárult a kisebb vitánk. Csöndben folytatódott az út további része. Bárhova is visz. Nem hiszem el, hogy hogy lehet valaki ennyire egoista. Annyira gáz. Soha nem fogom megkedvelni, de majd úgyis rájön. Jó, lehet, hogy nem ismerem, de nem is szeretném megismerni. Van jobb dolgom is annál. És az, hogy most elrángatott akárhova magával, ezért még fizetni fog. Először is, miatta lógok először a suliból, azt sem tudom, hogy mivel magyarázzam ki magam. Jó megértem, hogy nem akar címlapsztorit, de valahogy meg lehetett volna oldani ez biztos. Nem értem a menők életét.

 – Mond, pontosan hova is megyünk? – törtem meg a csendet.

– Gondoltam ha már így együtt ragadtunk … – kezdte, és közben perverzen rám vigyorgott.

Istenem, csak ne arra gondoljon….

– Elmehetnénk egy kicsit nézelődni a városba – fejezte be végül, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Hova?

– Az legyen meglepi – kacsintott rám.

– Hűha... – morogtam. – Tőled nem kell semmi meglepi.

Drew megcsóválta a fejét, majd egy piros lámpa miatt lefékezett. Kihasználva az alkalmat felém fordult.

– Miért vagy ilyen ellenséges?

– Nem vagyok ellenséges! – háborodtam fel. – Csak éppen miattad nem tudtam bemenni az iskolába! Te meg tiszta lazán veszed ezt az egészet, de nekem ehhez nincs kedvem!

– Em... -vágott volna közbe, de nem engedtem.

– Nem Em a nevem hanem Emily!!! És lehet, hogy neked ezt nem veszik komolyan, de képzeld engem nagyon le fognak cseszni ha ezt megtudják!

– Jól van nyugi már – vett egy nagy levegőt. – Hazaviszlek. Hol laksz?

– Megőrültél?! Mit szólnának, ha hazaállítanék ilyenkor?!

Komolyan olyan hülyeségeket tud össze hordani... Biztos, hogy nem megyek tovább vele. Inkább vissza megyek az iskolába.

– Miért kötsz belém mindig? – túrt bele a hajába idegesen.

– Én nem kötök!

– De most is azt csinálod! Tagadod, hogy belém kötsz mikor tényleg belém kötsz!

– Nem igaz!

– Most is!

Tiszta ideg voltam. Gyorsan az övem kapcsolójához nyúltam, mikor eszembe jutott, hogy beszorult, ezért ki sem tudok szállni. Na ez nagyszerű.

– Csak, hadd szálljak ki – sóhajtottam, majd elkezdtem turkálni, hátha találok valamit, amivel elvághatom az övet. Csak egy kis ollót találtam, ami pont jól jött.

– Nézni sem bírom – motyogta Drew, miközben vágtam az övet.

– Ennyire szíveden viseled az autódat? – nevettem. – Amúgy is ez csak egy öv.

– Te ezt úgysem érted – morogta, majd félre állt az útról.

Pont akkora sikerült elvágnom az övet is. Megkönnyebbülten vissza raktam a helyére az ollót, majd kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Vagyis ki akartam szállni, de Drew megfogta a karomat.

– Mi van? – vontam fel a szemöldököm.

– Sajnálom – nézett mélyen a szemembe. Csak most vettem észre, hogy milyen szép mogyoróbarna szemei vannak... Mind egy nem érdekes. Engem nem fog a hülye tekintetével elbűvölni. Gyűlölöm és kész.

– Vettem, ezzel végeztünk?- feleltem ridegen.

Látszott rajta, hogy nem erre a válaszra számított, mert egy kicsit döbbent fejet vágott.

– Öhm asszem – motyogta.

– Oké. Kösz a fuvart.

Gyorsan kipattantam az autóból, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Drew rátaposott a gázra, majd tovább hajtott. Sétálgattam még egy kicsit, de végül nem mentem vissza az iskolába. Csak faggatóznának, hogy miért nem mentem be a többi órára. Most ez nekem nem hiányzik. Táncóráig elvoltam a városban, majd elindultam a tánc stúdióba. Már a lányok ott voltak az öltözőben, mikor én is megérkeztem. Éppen Drewról beszélgettek.

– Nagyon cuki – kuncogott Jessie.

– És helyes – vigyorgott Sarah.

– Sziasztok – dobtam le a cuccom az egyik székre. Mindenki egyszerre fordult felém.

– Szia csajszi!– ugrált oda hozzám Sziszi, és megölelt. – Jól eltűntél múlt órán!

– Tudom – mosolyogtam rá. – Ne haragudjatok.

– De mi történt? – jött oda Lucy is.

Jaj, de „szeretem” mikor így faggatóznak. Gyorsan beleittam az üvegembe, ezzel is próbáltam időt nyerni. Muszáj valamit kitalálnom.

– Öhm… Nem éreztem jól magam – feleltem, miközben elindultunk ki az öltözőből a terembe, ahol Drew már a zenéket állította. Mindenki csillogó szemekkel figyelte a fiút, kivéve engem. Én csak undorral bámultam, ahogy fekete nadrágjában, és fehér pólójában mászkált össze-vissza. Túl sokáig nézhettem, mivel azon kaptam magam, hogy ő is engem figyel. Gyorsan elkaptam a tekintetem, majd ledobtam a törölközőmet, és a vizemet az egyik sarokhoz.

– Jól van lányok! – fordult felénk, mikor beállította a zenét. – Álljatok a helyetekre, és kezdjük el az órát. Ma megtanuljuk a shufflin lépéseket.

Mindenki ugrálva beállt Drew mellé, én meg vonakodva elsétáltam leghátulra.

– Hm... Em gyere csak ide előre – szólt hátra Drew. Dühösen felpillantottam rá, mire gonoszkásan rám vigyorgott. Direkt csinálja. Felakar húzni.

– Nekem jó itt – forgattam a szemem. Biztos, hogy nem megyek előre.

– De nekem nem mert így nem látlak – biggyesztette le ajkait, mire a többiek felsóhajtottak. Megforgattam a szemem. Annyira látszik, hogy direkt csinálja! Csak cukkolni akar. Elmehet a fenébe.

– Még ma – sietettet. Durcásan elindultam előre, de így is csak a második sorba álltam be. Drew elnevette magát, majd beindította a zenét. Szerintem rám hagyta a dolgot. Szerencsére.

Vagy fél órán keresztül gyakoroltunk egy lépést, mivel azt akarta, hogy tökéletesen menjen nekünk. Nem tagadom jó mozgása van az biztos.

– Emily ne told ki a csípőd – zökkentett ki gondolatmenetemből Drew. Kicsit elbambultam. Upsz. Zavartan beleharaptam alsó ajkamba, majd újra beálltam a pozícióba.

– Most sem jó – csóválta meg a fejét. – Csináld újra.

Egyre idegesebb lettem. Mindenki engem bámult, amit kifejezetten utálok, mert ilyenkor konkréten semmi sem sikerül.

Nagy szenvedések után odasétált hozzám, és az egyik kezével a derekamat, a másikkal a hasamat fogta meg. Éreztem ahogy elönti a testemet a forróság.

– Húzd be a csípőd – utasított, közben segített is. – Na így jó.

Aprót bólintottam, mire elmosolyodott. Tipikus perverz mosoly volt, amitől a frász kerülgetett. Kész megkönnyebbülés volt mikor vissza sétált a helyére.

– Kezdjük újra! – kiáltotta, majd újra indította a zenét.

***

Óra végére teljesen lefáradtam. Izzadtam mint a ló, alig álltam már a lábamon. Éreztem, hogy szinte állva is el tudnék most aludni. Drew megköszönte az együttműködésünket, majd elengedett minket. Gyorsan rohantam öltözni, mivel anyu már várt otthon. Mikor kész lettem, elköszöntem a lányoktól, majd kiindultam. A kapuban még váltottam pár szót a portással (igen jóban vagyok vele, anyu barátnője) majd kisétáltam az épületből. Pár métert sem tettem meg, mikor nagyot dörgött, és eleredt az eső.

– Ez most komoly? – morogtam mérgesen magam elé. Ez a nap rémes. Alig várom már, hogy túl essek rajta.

– Emily! – kiáltott mögülem valaki. Megpördültem a tengelyem körül, és megpillantottam Drewt. Ahj mit akar már megint?

Ahogy látta, hogy megálltam, magára kapta a bőrdzsekijét, és elkezdett rohanni felém.

– Elvigyelek? Szakad az eső – kiáltotta.

– Nem mondod? Szerintem én is észre vettem.

– Ki tudja – vigyorgott, mikor végre elém ért. – Na eldobjalak?

– Nagyon kedves vagy, de azt hiszem hazatalálok. Meg nem hiszem, hogy örülnél, ha még egy övet el kéne vágjak.

Elmosolyodott.

– Azóta még nem cseréltem ki – vigyorgott.

– Hogy- hogy hirtelen ilyen kedves vagy velem? – ráncoltam a homlokom.

– Önmagam adom – vont vállat. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne röhögjek bele az arcába.

– Na persze – kuncogtam.

Drew szórakozott arcát felváltotta a durcás pofa. Nem tudom, hogy ezen mit sértődik be.

– Tudom, hogy te is vonzónak találsz – lépett hozzám közelebb.

– Ezt meg hol álmodtad? – nevettem gúnyosan.

– Nem álmodtam. Láttam – felelte, majd elindult az úton.

Dermedtem álltam, egy kis ideig, majd utána rohantam.

– Ugyan mikor?

– A táncon. Mikor hozzád értem elpirultál – mosolygott perverzen.

Éreztem, hogy megint elönt a pír, ezért elfordítottam a fejem. Milyen ciki, tényleg akkor elvörösödtem. Reménykedtem, hogy nem látta. Francba. Nem is értem, hogy miért. Nem érzek iránta semmit. Talán mert olyan váratlanul ért. Nem tudom.

– Nem vonzódom hozzád – nyögtem ki végül. – És ne tapizz le többet.

– Ez nem tapizás volt.

– De!

– Nem!

– De!

– Hisztis!

– Paraszt!

– Ó tényleg?! – állt meg mérgesen.

– Ó tényleg! – utánoztam én is.

Nem válaszolt. Egy ideig még farkasszemet néztünk, majd beletúrt a hajába, és szó nélkül tovább sétált. Nem értettem ezt a reakcióját, de annyira nem is érdekelt. Hirtelen eszembe jutott, hogy nekem rohannom kell haza, mert vendégek lesznek. Gyorsan elindultam a buszmegálló irányába. Nem számítottam erre az esőre, ezért nem is volt nálam esernyő. Nagyszerű ázott szarként állítok majd be. Biztos szimpatikus leszek így nekik. Végén még csövesnek néznek. Nagy merengésemet megzavarta a telefonom, amely jelzett, hogy jött egy SMS-em. Kíváncsian elővettem a táskámból, és megnyitottam az üzenetet...