Harmadik fejezet

Sziasztok drágáim!♥

Köszönöm a vissza jelzéseket, nagyon aranyosak vagytok!☺ Itt a harmadik fejezet is, ami Drew szemszögéből lesz. Remélem tetszeni fog:) Lehet, hogy ez kicsit rövidebb lett, de a kövit hosszabbra írom ígérem:) A történet még mindig nem bontakozott ki teljesen, de nem sokára meglátjátok a lényegét.♥ Addig is jó olvasást! Várom a véleményeteket!☻ Puszi: Betti♥

..................................................................................................................................................

*Drew szemszöge*

Lehet, hogy egy kicsit durva voltam Emilyvel, de nem tehettem mást, egyszerűen annyira ellenséges volt. Azok a dolgok, amiket hozzám vágott, hát nem estek valami túl jól. Igen, valóban ez tükröződik rólam, hogy egy bunkó, beképzelt pöcs vagyok, de hát nem tudok mit tenni. Ha a hírnévhez ez kell, ezzel kell élni. A társadalom ezt várja el. Már unom, hogy sok liba mindig kioktat, hogy milyen vagyok, de ha én mondok valami sértőt, akkor máris én vagyok a szemét mocsok. Semmi közük az életemhez, és a magánügyeimhez. Foglalkozzon mindenki a saját dolgával.

Egyébként meg láttam, mikor durcásan kiviharzott a teremből, és direkt bevágta hangosan maga mögött az ajtót. Azt hittem, hogy ott kapok röhögőgörcsöt. Hisztis liba. Fúj, de utálom az ilyeneket. Mikor jön végre egy olyan lány akivel végre önmagam lehetek? Akivel nem kell megjátszanom magam? Kivel, minden egyes másodperc csodálatos? Kinek kiönthetem a bajaim, miközben nem kell attól féljek, hogy elhíreszteli, és kinevet? Hát azt hiszem erre a lányra várhatok, még egy jó ideig. A mostani barátnőmmel, Elizabethtel is csak a hírnév miatt járok. Nagyon kezdem unni ezt a hamis életet.

Na, de vissza térve a táncórára, miután kiment hiszti kisasszony, hozzá fogtam a bemelegítéshez. Emma kiadta nekem azt a feladatot, hogy tanítsam meg nekik a LMFAO klipjéből azokat a bizonyos lépéseket. Lelkemre kötötte, hogy ne legyek velük türelmetlen, mivel eléggé nehéz lépések, és attól még, hogy én tudom, nem jelenti azt, hogy ők is olyan hamar megtudják tanulni bla, bla, bla. Nagyon szeretem Emmát, de na nem vagyok már ovis, én is tudok táncot tanítani, nem lehet olyan nehéz. Na igen legalábbis ezt gondoltam a mai napig. De miután elkezdtem az órát. Huh hát.. Kiderült, hogy „kicsit” jobb vagyok náluk. Nem tudom, hogy én siettem- e túlságosan, de alig tudtak követni. Ezért úgy döntöttem, hogy ezeket az LMFAO lépéseket jövő órára hagyom, ahol remélhetőleg Em is megjelenik.

Szóval táncóra után, elköszöntem tőlük, majd gyors összeszedtem a cuccaimat, és beszálltam az autómba. Épp indítottam volna be a motort, mikor megcsörrent a mobilom.

– Ahj basszus – morogtam, miközben előtúrtam az edző táskámból az Iphonom. Eliza hívott. Nagyot sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt most hozzá, de végül felvettem.

– Szia baba, mond – szóltam bele a telefonba.

– Drew, hol a fészkes fenébe voltál?! – üvöltött a mobilba, amit azonnal el is emeltem a fülemtől, még mielőtt megsüketülnék.

Fú, de utálom, mikor ilyen. Bár mikor nem?

– Eliza már mondtam, hogy órám volt – feleltem nyugodtan. Minek húzzam fel magam? Felesleges.

– Nem érdekel, hogy mid volt! Ötször hívtalak, de nem igaz, hogy te nem tudod felvenni azt a tetves telefont! – rikácsolta. Esküszöm, egyszer tuti meg fogok süketülni tőle, ha így folytatja. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam nem magas hangerővel válaszolni. Majdnem minden nap ez megy, és nekem már nagyon elegem van ebből.

- Bocs. Nem mutatta. Miért hívtál? - dőltem hátra az ülésben. Azt hiszem ez elfog tartani egy jó ideig.

– Hogy miért?! Megígérted, hogy elkísérsz a boltba ruhát venni! Most ezért egyedül kellett menjek! Lehet, hogy rossz ruhát vettem, ezért miattad!

Fáradtan beletúrtam a hajamba. Jaj istenem. Mert, ez most tényleg annyira lényeges.

– Figyelj, semmi gond biztos jól áll. De mondtam, hogy táncórát kell tartsak. Elfelejtetted?

– Szólhattál volna még egyszer, tudod nem csak a te dolgaid körül forog minden! Elegem van! – vágta hozzám a szavakat, majd kinyomott.

Megnéztem a mobilom képernyőjét, hogy biztos nincs e már vonalban. De nem volt. Dühösen behajítottam a táskámba a telefont, majd a kormányra támaszkodtam, és kínosan felnevettem. Annyira gáz, hogy így felkapja a vizet mindenen. Persze, minden körülöttem forog.. Inkább körülötte. Vettem egy nagy levegőt, majd beindítottam a motort, és haza indultam. Eléggé sietnem kellett, mert Emmával nem sokára skypolni fogok. Lelkemre kötötte, hogy pontos legyek, mert neki utána fontos dolga lesz. Persze kifog faggatni, hogy mi volt órán. Na nem baj, elmondok mindent. Alapból is mindig őszinte szoktam lenni, és Emmának meg amúgy sem hazudnék.

– Drew? Te vagy az? – kiabált anyu a konyhából, mikor beléptem a lakásba. Na még neki is ez a hülye kérdései.

– Nem anyu, egy betörő vagyok akinek véletlenül van kulcsa a lakáshoz – kiabáltam neki vissza, miközben húztam le a cipőmet.

Anyu válasza csak egy nagy kacagás volt. Mosolyogva kisétáltam a konyhába hozzá, és egy nagy puszit nyomtam az arcára. Kis termetű volt, de még is gyönyörű. Hosszú barna haját kontyba fogta, hogy ne lógjon bele főzés közben az ételbe. Rajta lévő köntösét, újra megkötötte, miközben felém fordult. Szemei ugyanolyan mogyoróbarnán csillogtak, mint az enyémeké. 36 éves, de meg sem látszik rajta. Mindenki fiatalabbnak nézi.

– Fiam, ne szemtelenkedj – nevetett rám.

– De hát csak puszit adtam – kötekedtem vigyorogva. Pedig jól tudtam, hogy nem erre értette.

Anyu mosolyogva megrázta a fejét, majd gondterhelt arcomat látva, azonnal komolyra váltott.

– Történt valami? – kavarta meg a levest, majd belekóstolt. – Hm… Kell még bele só.

Hát igen… Túl jól ismer.

– Hát, ha azt nézzük, igen – támaszkodtam neki a pultnak, majd a rajta lévő sajtból vettem egy kicsit, és a számba szórtam.

– Na Drew! Ne legyél mohó! – csapott rá a karomra.

– De olyan finom – nyúltam volna egy újabb adagért, de anya gyorsabb volt, és elvette előlem a tányért.

– Szóval? Mi történt? Baj volt táncórán?

– Bárcsak az lett volna – túrtam bele a hajamba idegesen. – Elizával megint összevesztünk.

Anyu, ahogy meghallotta a barátnőm nevét, azonnal abbahagyta a pakolászást, és felém fordult.

– Már megint? – sóhajtott. – Most min volt a vita?

– Elfelejtette, hogy táncórám volt ma, és gondolom várt rám egy csomót, és utána egyedül vette meg magának a ruháit. Attól fél, hogy rosszakat vett – ecseteltem anyunak az eseményeket, aki hitetlenül rázta a fejét. Sosem bírta Elizabethet.

– Ezért vágott ekkora hisztit? Hisz ez az ő hibája. Fiam, szakítanod kéne már vele nem gondolod? Össze kéne szedned egy hozzád való lányt. Nem egy ilyet.

– Anyu, jól tudom, de ha nincs akkor nem tehetek mást – löktem el magamat a pulttól, majd elindultam a lépcső felé.

– Attól még szakíthatnál vele! – kiáltott utánam, mire megtorpantam. – Miért nem teszed meg?

– Mert nem tehetem – sétáltam vissza. – Elizabeth nagyon jó a bosszú állásban.

– Egy ilyen fiú, mint te ne rettenjen már meg egy lánytól! Mutasd meg, hogy nem irányíthat téged! – kalimpált a fakanállal.

Mondjuk ebben igaza volt. De azért ez nem ilyen egyszerű.

– Nem akarok címlapsztorit a suli újságba, hogy szakítottunk – morogtam.

– Inkább leszel vele?

Nem tudtam mit feleljek. Fogalmam sincs mit tegyek. Anyának is igaza van, de nekem is. Minden felfordulna. Nem akarom én most ezt. Úgy döntöttem, inkább később agyalok ezen.

– Felmegyek, beszélek Emmával – mondtam, és meg sem várva a választ, felindultam a lépcsőkön, fel a szobámba. Nagy lakásba laktunk azt nem tagadom. Szép nagy kerttel. A szobám is tágas volt. Világos kék fala és szőnyege, jó hangulatot keltett. Gitárom a falnak volt támasztva az ágyam mellé. Az íróasztalom az ágyammal szemben volt, amin még egy laptop is pihent. Óriási ablakok pedig nagy fényt biztosítottak. Mellettem lévő szobába a húgom, Rocky lakott. Mivel, még csak 10 éves volt, neki tele volt játékkal a szobája. Falai és szőnyege rózsaszínek voltak. Rockynak is hozzám hasonlóan barna haja és szép barna szemei díszítették kis arcát. Bájos természete, miatt mindenki szerette. Olyan jó, hogy neki nem kell ilyen életet élnie, és másnak adnia magát mint nekem. Ő legalább önmaga lehet. Nagyon szeretem.

Szobámba érve, gyorsan bekapcsoltam a laptopom, és hívást indítottam Emmának. Azonnal felvette.

– Szia! Na mi volt? – ostromolt le azonnal a kérdésével.

– Semmi különös, igazából aranyosak voltak – kezdtem magyarázni mosolyogva. – Bár nehezen tudtak követni, lehet, hogy elsiettem egy kicsit. De amúgy ügyesek voltak. Kivéve Emily, mert ő nem maradt az órán.

– Hogy- hogy? – nézett rám döbbenten. – Emily minden órán ott van! Ő a legszorgalmasabb!

– Volt egy kis összetűzésünk... – forgattam a szemem.

– Micsoda? Mi? Mondtam, hogy ne veszekedj senkivel!

– Nem én kezdtem – tartottam fel a kezem.

– Emily? Az lehetetlen olyan kedves és jószívű lány!

Gúnyosan felnevettem. Na persze. Ő és a kedvesség.

– Kérj tőle bocsánatot! – parancsolt rám.

Döbbenten meredtem rá.

– Biztos, hogy nem – ráztam a fejem határozottan.

– Drew, most az egyszer tedd félre a büszkeséged, és hívd fel! – utasított ellentmondást nem tűrően. Hát ezt nem hiszem el. Kellett nekem felhozni.

– De… – kezdtem volna ellenkezni, de leintett.

– Drew! Most!

– De a telefonszámát sem tudom!

– Semmi gond. Nekem megvan.

Miután megadta Emma, Emily mobilszámát, letette a skypot, és mondta, hogy holnap felhív és kikérdez, hogy mi volt. Ha kell Emilyt is felhívja, hogy biztosra menjen, hogy felhívtam. Szóval muszáj lesz. Vonakodva előkotortam a telefonom, majd beütöttem a számot, és hívást indítottam. Nem kellett sokat várjak, fel is vette:

– Igen?

Második fejezet

Hát sziasztok!:)

Köszönöm a visszajelzéseket! Nagyon jól estek, és bízom benne, hogy egyre többen lesznek majd olvasók. :) Siettem ezzel a résszel ahogy csak tudtam. Majd későbbiekben lesz majd Drew szemszöge is, ha majd szükségesnek tartom. :) Persze ha szeretnétek. Erről is leírhatnátok a véleményeteket kommentben. :) Na de nem húzom tovább az időt! Itt a második fejezet is!♥ Köszönöm, hogy támogattok szeretlek titeket és várom megint majd a véleményeket!  

                                                                                                                                Puszi: Betti♥♥♥

.............................................................................................................................................

*Emily szemszöge*

– Hogy érted azt, hogy nem mondott semmit?! – csapkodott Hanna a padján. Hát igen, továbbítottam Ben üzenetét neki. Hát… Nem fogadta valami lelkesen… A legrosszabb, hogy rajtam fogja ezt most kitölteni. Pedig én arról nem tehetek, hogy bunkó, öntelt, beképzelt, egoista ez a gyerek.

– Hát mondom, annyit mondott, hogy ez a test nem eladó – forgattam a szemem. Na ezzel sem könnyítettem a helyzeten az tuti.

Hanna felvonta a szemöldökét.

– Mi van?!

– Én sem értettem! – tartottam fel a kezem. Komolyan mondom, bárcsak ne mentem volna oda. Most nem lenne ez a hiszti.

– Mit mondtál neki?!

Idegesen beleharaptam alsó ajkamba. Komolyan mint egy rendőrségi kihallgatás.

– Hát, hogy a levelekről szeretnék vele beszélni, és, hogy miért nem megy oda hozzád. De olyan fejet vágott mikor magyaráztam neki, mintha nem tudna semmiről.

– Mi? Miért? Nem értem! – túrt bele idegesen a hajába.

Nem tudtam mit feleljek. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a legrosszabb, ha valaki azt mondja, hogy sajnálom. Szóval inkább csendbe maradtam.

– Lehet, hogy nekem kellett volna vele beszéljek? – fordult felém kétségbeesetten.

– Lehet, hogy az lett volna a jobb – mosolyogtam rá szomorúan.

Szegényt úgy sajnálom. Elég rossz érzés lehet most ez a tehetetlenség. Úgy segítenék most rajta, de ebben a helyzetben jobb ha inkább hagyjuk a dolgokat, hogy történjenek maguktól.

– Miért nem beszéltél le róla?! – roskadt könnyes szemekkel a székre.

Na király, most én lettem a hibás.

– Én sem tudtam, hogy ez lesz. Hidd el, ha tudtam volna, nem mentem volna oda. Csak segíteni akartam. Azt akartam, hogy boldog legyél.

Egy nagy kövér könnycsepp folyt végig az arcán, ami egyenesen a karjára pottyant. Rám emelte tekintetét.

– Idióta voltam – motyogta.

– Ez nem igaz – szóltam közbe. Úgy utálom mikor magát szidja. Nem tudhatta, hogy ez fog történni.

– Egy idióta voltam – folytatta. – Hogy rád mertem bízni ezt az egész ügyet.

Épp közbe akartam szólni, mikor is eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. Várjunk. Most komolyan mindent rám akar kenni?

– Micsoda? – vontam fel a szemöldököm. – Te makacskodtál! Nehogy én legyek már a hibás!

Dühösen felállt, és arrébb rúgta a székét.

– Ha olyan okoska vagy, akkor miért nem láttad ezt is előre, hogy ez lesz belőle?! – nézett dühösen a szemeimbe, majd kiviharzott a teremből. Teljesen ledöbbentem. Na erre sem számítottam. De jó, hogy minden az én hibám lett...

– Hanna! – rohantam utána, de az ajtónál beleütköztem a nyelvtan tanárba.

Szemüvegét feljebb nyomta, majd egyenesen rám meredt azzal a bagoly tekintetével. Nem csúfolásként, de tényleg úgy nézett ki. Körülbelül 50-ik évét üthette. Vékony termetű volt. Szokásához híven, barna öltönyt viselt, és fekete vászon nadrágot. Brrr. Eléggé régimódi az öltözködése az biztos, de valahogy mégsem tudtam utálni. Kedves természete volt. Mi csak úgy hívtuk az osztállyal, hogy Mr. Einstein.

– Kedves Emily! Maga hova készül becsöngetés után? – tolt vissza a terembe, majd a tanári asztalhoz sétált.

– Hanna után – mutattam az ajtó felé, ahol az imént nagy indulatok közt távozott a barátnőm. Bár nem is értem, hogy ezek után miért rohanok utána.

– Hanna nem érezte jól magát, ezért tőlem kikéredzkedett az illemhelyre – magyarázta a tanár úr. – Na fáradjon a helyére.

Na igen. Azt még elfelejtettem hozzá tenni, hogy ő az egyetlen aki, a WC-t illemhelynek hívja. Hm… Tényleg régimódi.

Megadóan felsóhajtottam, és a helyemre botorkáltam. Valahogyan sikerült végigszenvednem az órát. Adamet lefeleltették kettesre, aminek kifejezetten örült, mivel így nem állt bukásra. Az óra vége felé Hanna is betessékelte magát a terembe. Leült mellém, de véletlenül sem nézett rám. Teljesen elfordult tőlem, még a székét is arrébb húzta. Azon csodálkoztam, hogy nem esett ki a padból. De komolyan. Nem értem mi baja van. Tényleg nem tehettem semmiről.

Óriási megkönnyebbülés volt, mikor végre meghallottam a csengő hangját. Köszönés után, még a tanár ki sem ment, de én már a hátizsákommal, kirontottam a teremből. A többi diák is már a folyosón zajongott, és egymást lökdösték. Hála égnek ma nem volt sok órám, szóval mehettem táncra. Végre kikapcsolódhatok. Jó kedvűen leugráltam a lépcsőfokokon. Hannán pedig nem fogom magam idegesíteni. Majd rájön, hogy nem az én hibámból történt ez az egész.

Gyorsan kiértem a suliból, és elindultam a szokásos kis utcámon az órámra. Mindig itt jövök mert olyan hangulatos. Jobbról is, és balról is fák övezték az utat. Az ősz miatt, az ágaikat sárgás-barnás levelek díszítették. Párról már hullott is le levél, amik a betont fedték be. Elővettem a telefonom, a fülhallgatóm, és zenét hallgattam. Benyomtam a LMFAO-Party Rock-t. Nem tudom miért, de most nagyon rá voltam kattanva. A tánctanárnő megígérte, hogy megtanítja nekünk a videóban lévő tánclépéseket. Na az lesz még nagyon menő. Nagyon várom már.

Hamarosan megérkeztem egy nagy kék épület elé, amit tánc stúdiónak hív mindenki. Hát igen, mi nekünk itt vannak megtartva a táncóráink. Nagyon szeretem, mert nagyon nagy helyet ad a táncolásra. Plusz még egy színpad is található benne, amin majd gyakorolhatunk, ha megyünk versenyekre. Igaz, hogy még egyszer sem voltunk, mert nem adódott rá lehetőség, de azért reménykedek benne, hogy egyszer elmegyünk egyre. Az sem lenne baj, ha nem érnénk el helyezést, csak nevezzünk be. Gyorsan besiettem a stúdióba, közben kiszedtem a fülemből a fülest, majd a telefonnal együtt beraktam a táskámba. Az öltözőben egyik táncostársamat sem találtam. Elkéstem volna? Idegesen az órámra pillantottam, de időben voltam. Akkor nem értem, hol vannak. Lehet, hogy már gyakorolnak? Gyorsan átöltöztem, majd felkötöttem a hajam, és kisiettem a táncterembe. Ahogy sejtettem, már mindenki ott volt, de még senki sem táncolt. A másik amit még felfedeztem, hogy a tánctanárnő sehol sincsen. Értetlenül sétáltam a lányokhoz.

– Sziasztok!

– Szia Emily! – köszöntek vissza mosolyogva.

Összesen 15-en voltunk a csoportban, de mindig jól össze tudtunk dolgozni. Nagyon szeretem őket.

– Hát Emma néni? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem hallottál róla? Elutazott, ezért más fog helyettesíteni – válaszolt a kérdésemre Sziszi. Barna hajfürtjeit nézegetve, nagy sóhaj hagyta el a száját. Sosem szerette felkötni a haját, mert szerinte úgy nem lehet tánc közben jól rázni.

– Ne már… – ültem fel nyöszörögve a színpadra. – Pedig már úgy beleéltem magam, hogy megtanuljuk a LMFAO videóklépjébből azokat a lépéseket.

– Ja azokat én is vártam már – bólintott Sarah, majd izgatottan felénk kapta a fejét. – Szerintetek ki fog helyettesíteni?

– Szerintem egy beképzelt liba, aki azt hiszi, hogy jobb nálunk – jött oda hozzánk Lucy, miközben a hajával bajlódott.

– Ha eleve tanár lesz akkor csak jobb nálunk – mosolyogtam rá, mire csak durcásan megforgatta a szemét.

– Szerintem egy rohadt helyes srác, kocka hassal – sóvárgott mellőlem Sziszi.

A többiek felhördültek.

– Sziszi, ugyan ide mikor jönne helyes srác jó testtel? Annyira nem vagyunk szerencsések – siránkozott Jessie.

Sziszi vállat vont, mire a háttérből egy hangos ajtócsapódás hallatszott. Mindenki ledöbbenve nézte a belépő fiút aki egy szál szürke nadrágban, kocka hassal (!!!) belépett a terembe. Az arca még nem látszott, mert a homály beárnyékolta, mivel csak mi felettünk volt felkapcsolva a lámpa.

– Sziszi… – suttogta izgatottan Jessie. – Ez az aminek látszik?

– Ühüm… – dadogta a lány. – Mindjárt elájulok.

A titokzatos srác felkapcsolta a villanyokat, amik néhány pislákolással pár másodperc múlva felkapcsolódtak, és mikor láthatóvá vállt az arca, a többiek olvadozni, én meg legszívesebben siránkozni akartam volna. Döbbenten bámultam a srácra, aki határozott léptekkel haladt felénk. Törölközőjét feldobta a színpadra, üvegét pedig letette a fal mellé.

– Sziasztok. Drew vagyok, és egy jó ideig én foglak titeket helyettesíteni, mivel Emma elutazott. Tudjátok ő a nénikém szóval ennyivel tartozom neki – magyarázta bőszen, majd unottan ránk nézett.

Oké kétszeres sokk. Emma, Drew nénikéje?! És most ez a beképzelt idióta tartja nekünk a táncot?! Ezt nem hiszem el! Ez rémálom!

– Csípj meg – suttogtam rémültem Sarahnak.

– Ugye, hogy hihetetlen? – hüppögte ámultan.

– Ez nem történhet meg! Ez nem! Nem! Csípj meg!

– Öhm oké….

Egy kis ideig még furán méregetett, de végül megtette. De semmi. Ez nem álom. Ez a valóság.

– Oké. Ha abbahagytátok egymás csipegetését, akkor örülnék, ha… – sétált oda hozzánk Drew, de mikor észrevett teljesen ledöbbent. – Te?

Na és még ez a megszólítás! Meg tudnám fojtani, egy kanál vízben.

– Igen, nevem is van – kötözködtem. – És hidd el. Én is úgy örülök neked, mint te nekem.

Drew felvonta a szemöldökét, amitől a lányok egyszerre felsóhajtottak. Nem tudom, mit esznek rajta, hisz tök bunkó! Na majd, ha jobban megismerik….

– Ja igen, bocs. Melissza – legyintett Drew.

– Emily – javítottam ki.

– Túl hosszú. Elég az Em.

– Már bocs, de ki engedte meg, hogy így hívj?! – háborodtam fel.

– Én – villantotta rám a colgate mosolyát. – Viszont téged már ismerlek valamennyire. Szóval térjünk rá a következőre emberre.

Még, hogy ismer! Még a nevemet sem tudta. Kész szánalom. Biztos, hogy nem maradok az óráján. Akármennyire, is vártam már, hogy táncolhassak.

– Nem ismersz. Egy kicsit sem – szóltam utána, mikor tovább sétált a lányokhoz. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak vissza.

Drew felszólalásomra azonnal megtorpant, majd egy gúnyos molyossal, felém fordult, és elém sétált. Arcát belefúrta az enyémbe, és mélyen a szemembe nézett. Alig volt közöttünk pár centi. Na jó, annyiban tényleg nem hazudtak a lányok, hogy szép szeme van. De csak ennyi. Nem is értem a többieket. Biztos, ha most más lány a helyemben lenne, itt ájulna el. Na de rám semmit sem hatott a közelsége. Maximum csak annyit, hogy erősebb késztetést éreztem, hogy kitépjem a haját. Lassan a fülemhez hajolt.

– Addig jó – súgta, közben az ajka súrolta a fülem. – Nem vagy valami elviselhető személyiség.

Hát az eszem megáll! Pont ő mondja?! Fú, mindjárt felképelem! Mérgesen ellöktem magamtól.

– Már bocs, de ha azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról, akkor jó nagy tévedésben vagy – köptem neki a szavakat. – És pont te oktatsz ki?! Undorító vagy!

Drew válaszként csak kiröhögött, majd a többiek felé pillantott. Csak most vettem észre, hogy mindenki minket bámult döbbenten. Gondolom, ők eddig azt sem tudták, hogy ismerjük egymást. Drew mosolyogva oda ment a táncostársaimhoz, és elkezdett velük jófejeskedni. Hát ezt a kétszínű alakot! Egy jó bő negyed óra után, körülbelül már a sírás határán lehettem, mikor megelégeltem az egész ügyet. Mindenki jót nevetgélt Drew-val, csak én ücsörögtem unottan a színpadon. Miért nem táncolunk?! Hisz ezért vagyunk itt nem?!

– Már bocsi, de nem kezdenénk el az órát? – szóltam közbe, de senki nem figyelt rám. Mindenki Drewval volt elfoglalva. Nekem meg ekkor telt be a pohár. Dühösen leugrottam a színpadról, majd kimentem a teremből, és direkt jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Na ezért is kár volt eljönni. Ilyen rossz napom sem volt még. Először Hanna sértődik be rám, most meg ez az ügy… Mára ez betett az tuti.

Gyorsan átöltöztem, majd összeszedtem a cuccaimat, és elindultam haza. Ekkora gyűlöletet sem éreztem még sosem az is biztos. Ezt még vissza fogja kapni. Kétszeresen.