Első fejezet

Sziasztok!☺

Büszkén jelenthetem be, hogy a blogom megnyitotta kapuit.☺ Remélem elégedettek lesztek majd az írásommal, és a történettel. Kommentekben várom a véleményeteket. (Rosszat is fogadok). A fejezetek végén mindig lesznek kérdések amikre válaszlhattok ha szeretnétek.:) Ebben a blogban Justin neve Drew lesz, vagyis a második neve. :) De nem is húzom tovább az időt. Íme az első rész! Lehet, hogy ez még nem olyan izgalmas, de még csak most fog kibontakozni a történet☺♥

                                                                                                       Puszi: Betti♥

...............................................................................................................

*Emily szemszöge*

Ez a nap is olyan mint a többi. Reggel felkelek és suliba megyek. Aztán elvonszolom magam a táncedzésre ahol végre kiadhatom a feszültséget, amit a suli okozott. Végül haza battyogok és házit csinálok. Már ha értem (itt a matekra gondolok). Ez a mai nap sem kezdődött másképpen.

Épp a cuccaimat pakoltam a sulis szekrényembe mikor a barátnőm konkrétan letámadott.

– Em! – rohant hozzám lihegve Hanna. Hm hát mit is mondhatnék róla? Ő a legjobb barátnőm már egy jó pár éve. Ő az egyetlen aki Em-nek hív Emily helyett. Ja és csak neki is engedem meg. Mindig életvidám, és ha mondjuk rossz napom van igyekszik mosolyt csalni az arcomra. Ezek mellett mindig őszinte és szerény. Ezért szeretem ennyire. Sötétbarna hajával és barna szemével pont az ellentétemet üti, mivel nekem hosszú szőkésbarna hajam (mások szerint világos barna), és kék szemem van.

Hanna kipirult arccal lóbált meg előttem egy levelet.

– Nézd! – sipákolta boldogan. – Találd ki kitől kaptam!

– Még egy szerelmes levél Bentől? – nevettem. Majdnem minden héten kap, de a kis buta véletlen sem megy oda hozzá. Nem is értem. Szerinte a fiúnak kell lépnie. Ez igaz is, de azért neki is tennie kéne valamit az ügy érdekében. Bár nem mintha ebben olyan jártas lennék. Még nem volt egy fiúm sem. Nem azért mert olyan ronda vagyok, szerintem tök átlagos kinézetem van. Csak hát én az igazira várok.

– Igen! – ugrált boldogan. – Annyira édes!

Elmosolyodtam.

– Miért nem mész oda hozzá?

– Em! – kapkodott levegő után. – Ne beszélj hülyeségeket! Majd ő idejön! Vagy te is beszélhetnél vele...

Eddig a szekrényemben pakolgattam, de erre felkaptam a fejem.

– Micsoda? Én biztos, hogy nem. Hanna tudod, hogy Ben abban a bandában van ahol az a görény Drew is! A közelükbe sem megyek nem, hogy szóba álljak velük!

Na igen. Drew Bieber. A suli álompasija. Kivéve az enyém. Egy bunkó, elkényeztetett majom, aki minden csajjal kikezd. Persze az összes lány bomlik a mogyoróbarna szemeiért, és a telt ajkáért, a világos barna felzselézett hajáért, meg a helyességéért de mindez mit ér ha a srác belülről egy tök faragatlan alak?! Ja és még a suli kosárcsapatának a kapitánya, amivel még pluszba fel is vág. Fúj, hányingerkeltő az egész gyerek. Hál égnek ő a 12-ikbe jár én meg a 11-be szóval nem vagyunk osztálytársak. Még csak az kéne. Elég ha az udvaron látom.

– Kérlek Emily! Ez nagyon fontos lenne nekem! Nem Drew-val kell beszélgetned hanem Bennel!

Idegesen becsaptam a szekrényem majd bezártam. Nem tudtam mit mondjak. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de őt sem akartam megbántani.

– Nem tudom. Attól még ott lesz és tudod, hogy nem tudom elviselni azt a beképzelt pofáját...

– Akkor ne nézz rá! Hívd el Bent és beszélj vele! Kérlek! Ez nekem nagyon fontos lenne!

Vonakodtam. Lehet, hogy nem lenne olyan vészes. Csak Benre koncentrálnék, és le lenne tudva. És pluszba a barátnőmnek szereznék egy jó napot. Sóhajtva megadtam magam.

– Jól van.

– Uramisten! – visította, és a nyakamba ugrott. – Köszönöm, köszönöm!!! Te vagy a legjobb Em!

Elmosolyodtam. Csak legyek túl rajta. Minél hamarabb.

– Oké. Mikor beszéljek vele?

– Első óra után – bólintott. – Akkor vannak az udvaron. És akkor el tudod hívni.

Felsóhajtottam.

– Tudod, hogy ez nekem mennyire...

– Tudom – szakított félbe. – Tudom, de én is mennyit segítettem már neked. Például mateknál.

Na ez igaz. Csomó dolgozatnál engedte, hogy lelessem róla a megoldást. Mivel köztudott, hogy nem értek a matekhoz. Ha ő nem lenne akkor lehet, hogy már kettesre állnék. Vagy rosszabbra. Pedig nagyon jó tanuló vagyok, De valahogy a matek mégsem megy..

Szóval tartozom neki. Bármennyire is kínos ez nekem.

– Számíthatsz rám – mosolyogtam rá.

– Tudom. Mindig számíthatok rád. Köszönöm – mosolygott vissza.

Szorosan magamhoz öleltem, majd elindultunk órára, mivel ezek közben becsöngettek. Ahogy beléptünk a terembe, a szokásos látvány fogadott: Papír repülők szálltak mindenhol, Rosie és Sara, Stevet (a teremben lévő kis növényt) tejjel itatták azzal a kifogással, hogy „ő szomjas és drága a víz”. Nem mintha a tej nem lenne. Na mindegy. Grace a helyén tömte magába a gyrost. Egyszerűen imádja. Minden nap hoz a suliba. Ehhez képest cérna vékony. Tök jó neki. Én is olyan alkatú vagyok mint ő, de azért én nem ehetek mértéktelenül. Mosolyogva összenéztünk Hannával. Ez nálunk minden napos. Mi vagyunk a suli egyik legrosszabb osztálya. Igazából nem is lennénk olyan szörnyűek, ha az ilyen hülyeségeket ráhagynánk. Bár már alapból negatívan állnak hozzánk a tanárok, kivéve egy párat, de akkor is majdnem az összesnek megvan a véleménye. Hagyjuk is. Szerintem nekünk van az egyik legszebb osztálytermünk. Szép tágas, sok a növény (kedvencünk Steve), az ablakokat függönyök díszítették, és még ott volt Narnia. Ez egy szekrény, amibe simán befér vagy három gyerek. Ezért is neveztük így el. Az első sor első két padja üresen állt, amit direkt nekünk hagytak ki. Hannával gyorsan leültünk a helyünkre, majd nem sokkal utánunk megérkezett a tanárnő is.

Matek óra volt ( nagy örömömre). Próbáltam figyelni és megérteni, de a sok szám meg egyenlet mind kínainak tűnt. Főleg az ebihal szerű delta. Semmi értelme.

Hanna egész órán jelentkezett, és mondta be a jó válaszokat, én meg csak bámultam rá kitágult szemekkel, mire csak elnevette magát.

– Majd elmagyarázom! – vigyorgott rám, mire kuncogva legyintettem. Próbálkozhat tőlem, de én és a matek sosem leszünk jóban.

Hamarosan ki is csöngettek, én meg felkészültem a legrosszabbra: oda megyek Drewékhoz. Te jó ég. Mibe mentem bele… Inkább felvállalok egy újabb matek órát. Na jó ez durva kijelentés volt főleg tőlem. De hát egyszerűen rühellem azt a bandát! A tanár lassan elhagyta a termet. Muszáj lesz indulnom ha vissza is akarok érni.

– Készen állsz? – fogta meg a vállam Hanna.

Ráemeltem a tekintetem.

– Nem – motyogtam, majd nyeltem egyet. – Sose leszek erre készen, de mivel megígértem megteszem.

– Köszi – mosolygott rám hálásan.

– Na akkor megyek. Sietek vissza. Minél hamarabb túlesek rajta annál jobb.

– Nem ez a megfelelő hozzá állás, de ez is megteszi – nevetett.

– Hé! – böktem oldalba vigyorogva. – Jobb mint a semmi!

– Igaz – kuncogott.

Kisétáltunk a folyosóra, és elindultunk az udvar felé. Látszott rajta, hogy nagyon izgul. Folyton tördelte a kezét, és rágta a száját. Ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy ez mit jelent nála. Nem tudom mit izgul. Nem neki kell oda mennie hanem nekem. Nem mintha én nem lennék ideges…

Megálltunk az udvarra vezető ajtó előtt. Gyorsan kinéztem az ablakon, hogy megállapítsam, hogy egyáltalán kint vannak-e. Hiába imádkoztam magamban, hogy ne legyenek, sajnos ma nem rám ragyogott a szerencse. Ott álltak kint mind a hatan Drew-val az élen.

– Oké. Kimegyek és félrehívom. Beszélek vele, hogy miért nem jön oda hozzád. Ő elmondja, hogy beszari, azt jövök vissza. Okés? – ecseteltem Hannának a folyamatot.

– Emily! Ben nem beszari! Ne gyárts nem létező illúziókat! – háborodott fel.

Nevetve feltartottam a kezem.

– Bocs – vigyorogtam.

Hanna mérgesen megrázta a fejét, de láttam, hogy nem haragszik, mivel a szája szélén ott bujkált egy kis mosoly.

– Csak menj már – mutatott az ajtó felé.

– Oké, oké – nevettem még jobban, majd kiléptem az ajtón. Az iskola udvara óriási volt. Sok fa vette körül és füves rész tarkította a végét. Itt leginkább a 9-ikesek és a 10-ikesek szoktak lógni. A nagyobbak(11-ikesek, és a 12-ikesek) a betonos részen szokták élni az életüket. Ahogy mi is. Drew és a csapata pont az udvar kellős közepén álltak velem szembe. Lassan beszívtam tüdőmbe a levegőt, majd szaggatottan ki fújtam. Most vagy soha. Elindultam feléjük.

A tenyerem nagyon izzadt, ezért másodpercenként törölgettem a gatyámba. Hátra néztem, és láttam, hogy Hanna az ablakból figyel.

Muszáj megtennem. Számít rám. Nagy levegőt vettem és gyorsabb tempóra kapcsoltam.

Mikor már majdnem oda értem hozzájuk, mind a hatan kérdően meredtek rám. Egyszerre. De nem csak ők bámultak döbbenten hanem a többiek is akik az udvaron voltak. Mindenki minket nézett. Jaj nekem. Megálltam előttük, és megköszörültem a torkom.

– Öhm… Bennel szeretnék beszélni – motyogtam, és végig néztem rajtuk. Persze azonnal kiszúrtam Drewett, aki perverz vigyorral méregetett. Na, most hányom el magam. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, még mielőtt behúznék neki.

– Mond – állt elém Ben.

Nadrágja undorítóan a segge alá volt csúszva, amit folyton húzogatott, hogy nehogy véletlen le essen róla. Bár szerintem azt sem bánta volna. Rövid fekete haja, ami kiemelte kék szemeit, kicsit belelógott jobb szemébe amit mindig kisöpört a kezével. Nem volt csúnya az tény, de nem az esetem. Hannához való.

Magamban hálát adtam az égnek, hogy ilyen gyorsan „előkerült”. Nem bírtam volna sokáig ott ácsorogni az biztos.

– Négyszemközt – mondtam, mire bólintott, és arrébb állt.

A többiek „hurrogni” kezdtek, közben pedig figyelték mögülünk az eseményeket.

– Szóval. A levelekről lenne szó – kezdtem bele monológomba.

Ben elmosolyodott.

– Igen?

– Hol is kezdjem... Bocsi, hogy én kerestelek fel, csak tudod Hanna egy kicsit félénk. Nem érti, ahogy én sem, hogy miért nem mész oda hozzá szóval elmondanád? – néztem rá kérdőn. Az arckifejezése olyan döbbent lett, hogy átgondoltam kétszer is, hogy biztos ez a Ben- e akit keresek. De nem lehet más, hisz Hanna is megmondta, hogy ő az. Na jó nem értek semmit. Most vagy én fogalmaztam hülyén, vagy csak ő nem képes felfogni amit mondtam.

– Most mi van? – kérdeztem nem túl kedves hangnemben. Már kezd elegem lenni.

Mögöttem ez az öt jómadár folyamatosan röhög, közben ez a hatodik azt sem tudja hol van, és, hogy mit beszélek neki.

Erélyes hangomra azonnal visszazökkent a való világba, és megrázta a fejét.

– Bocsi – nézett a szemembe. – Szóval Hanna?

Hát az eszem megáll! Egész végig róla beszéltem! Figyel ez egyáltalán? Vágtam egy nem túl kedves grimaszt, és közben próbáltam nyugodt maradni. Pedig már nagyon ordibáltam volna.

– Igen – fontam össze karjaim a mellem alatt. – Szóval? Mit mondasz?

– Mire? – vonta fel a szemöldökét.

Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Csak nyugalom. Mindjárt felfogja.

– Mit üzensz Hannának?

Összeráncolta a homlokát, majd gondolkodóba esett. Vagy legalábbis olyan fejet vágott. Mind egy.

Pár perc múlva, mint aki megvilágosodott, felkapta a fejét, és elvigyorodott.

– Azt, hogy Helló. – mondta, majd mikor meglátta az értetlen fejem, hozzá tette. – Csak óvatosan. Ez a test… Nem eladó.

Végig mutatott magán, és rám kacsintott. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Ez miről beszél?

Mikor látta, hogy nem fogok válaszolni, egy „ Na csá” köszönéssel ott hagyott, és vissza vonult a nyomorult haverjaihoz. Földbe gyökerezett lábbal álltam, és bámultam utána. Azok csak röhögtek rajtam, nekem meg nagyon elegem lett. Megfordultam és felindultam. Többet sem teszek ilyen szívességet. Akármennyire is megbántom vele Hannát. Nem megy. Egyszerűen ezekkel nem lehet beszélni.

Még mielőtt bementem volna, Drew és Ben utánam kiáltott:

– Úgy van húzd el a csíkot!

Nem figyeltem rájuk, kezem ökölbe szorult a méregtől, de próbáltam magam megnyugtatni. Kisebb-nagyobb sikerrel. Végeztem. Soha többé nem követek el ekkora hibát. De hát most mit mondjak Hannának?

.................................................................................................................................................
 Kérdések:
1. Hogy tetszett ez a rész?
2. Mit gondoltok az eddig megismert szereplőkről?