Hatodik fejezet

Sziasztok drágaságaim!♥ 

Sajnálom, hogy késtem, csak egész héten lovas táborban voltam, reggel mentem este gyüttem szóval nem nagyon volt időm. De innentől rendszert fogok bevezetni, minden szombaton fogok szolgálni új résszel. Megint megszeretném köszönni a kommentelőknek, hogy szántak időt a véleményfejtésükre!:)  Ja és köszönöm azoknak akik olvassák a blogomat! Remélem nem fogok nektek egy résszel sem csalódást okozni! Na, de nem húzom tovább az időt!:) Imádlak titeket, jó olvasást! Várom ugyanúgy a komikat! Minél többen!☺  Ui.: Ha valamelyik filmhez vagy könyvhöz hasonlítana az egyik részlet akkor ne essetek kétségbe, nem loptam sehonnan , minden a saját fejemből találtam ki! :)                                                                                                                                                                                                                                                             Puszii: Betti♥♥

..........................................................................................................................

*Emily szemszöge*

Mama levele annyira meglepett, hogy kétszer átkellet fussam a szöveget, amit írt. Alig hittem a szememnek. Miről beszél? Milyen kiválasztott? Kik keresnek? Milyen ellenség? Bántani akarnak? Mit kell tennem? Ezek a kérdések tömkelege kavargott a fejemben. Egyszerre elfogott a félelem és a kíváncsiság érzete. A nyakláncot a nyakamba akasztottam, a naplót pedig felkaptam és magammal vittem. Ennek még hasznát veszem az biztos. Ahogy sétáltam le a lépcsőn beugrott, hogy anyától még mekkora szidást fogok kapni ha haza érek. Te jó ég. Örök szobafogságot kapok az tuti. Remegve sétáltam haza, majd mikor benyitottam felkészültem a legrosszabbra... De meglepettségemre nem az a látvány fogadott, mint amire vártam. Anya sírva ült a kanapén, és telefonon próbálta elérni gondolom apát. Ott ült mellette Hanna meg Drew is. Jó nem is Hanna lepett meg leginkább, hanem az a pöcs. Mit keres már megint itt? Csak nem számolt be anyának a tegnap estéről? Jaj. Akkor kétszeres szoba fogság. Anyu, ahogy meglátott szinte a nyakamba ugrott örömében, és sírva ölelt át.

– Te jó ég Emily! – szorított magához. – Azt hittem sosem fogsz előkerülni. Kérlek ne haragudj rám!

– Nem, én kérek bocsánatot, nem kellett volna kiszökjek, meg a többi dolog. De gondolom már értesültél róluk – néztem gyanakvóan Drew felé aki unottan bámulta a jelenetünket.

– Nem még nem – nézett rám riadtan anya. – Mi történt?

Döbbenten néztem Hannára, majd Drewvre. Egyikük sem mondott semmit? Vagyis inkább az a kérdés, hogy Drew nem köpött be?

– Egy pillanat anyu – mosolyogtam rá, majd odasétáltam Drewhez, és kirángattam a konyhába.

Engedelmesen követett, majd lazán neki támaszkodott a konyha pultnak.

– Halljam mi a terved? – vontam fel a szemöldököm.

Kérdésem hallatán elmosolyodott.

– Miről beszélsz? – tetette mintha nem tudna semmit.

– Tudod te jól. Miért nem köptél be?

– Ha már így átrángattak hozzátok filmnézés közepén...

– Lényegre – szakítottam félbe.

– Egy, azt kérdezte, hogy hol vagy, amiről fogalmam sem volt. Kettő, nem volt kedvem regét mesélni anyudnak, hogy le akartál smárolni, és, hogy az este berúgtál. Azt hiszem ezért. Nem volt semmi jótékonykodási hátterem, és tervem sem. De ha már így mondod...

– Fogd be – morogtam. – Szólhattál volna, mielőtt kikotyogom anyának. Most elkel mondjak neki mindent. És te még azt várod, hogy észrevegyem benned a jó fiút.

Félmosolyra húzta a száját, majd közelebb jött hozzám, és neki tolt az asztalnak.

– Nyugi cica azzal már felhagytam azt hiszem picsákkal nincs kedvem barátkozni. És ha most megbocsájtasz – köszörülte meg a torkát, majd ellökött magától, és az ajtó felé indult, de hirtelen megtorpant. Én is oda pillantottam, de azt hiszem abban a másodpercben meg is bántam. Anya állt az ajtóban, és azt hiszem az egész beszélgetésünket hallotta. Klassz, azt hiszem nekem már nem is kell magyarázkodjak. Nem hiszem el anya most egy nagy ribancnak fog tartani, pedig tudja jól, hogy nem vagyok az csak tegnap teljesen kiakadtam, és elvesztettem a fejem. De ezt neki megmagyarázni... Mindig is jó voltam. Teljesítettem amit kért tőlem akármikor. A tanulmányi eredményem négyes... És most gondolom nagyot csalódott bennem. Szuper.

– Drew kérlek, menjetek haza Hannával – lépett beljebb anyu. – A többi lerendezem Emilyvel.

– Rendben. Csókolom – mosolygott anyukámra, majd gonoszkás vigyort küldött felém, és elhagyta a konyhát. Micsoda kétszínű egy alak!

– Tudom, mire gondolsz anyu, de nem vagyok ribanc. Nem feküdtem le senkivel, csak tegnap kivoltam teljesen, és ittam – kezdtem el hadarni, mikor ketten maradtunk. – De nem sokat. De azt hiszem erős ital volt ami miatt berúgtam, de tudod jól, hogy még sosem tettem ilyet. Valahogy elkeveredtem Drewékhez, de egyszerűen nem voltam nagyon magamnál. Józanul biztos nem nyomultam volna rá. Reggelre alig emlékeztem a tegnapi esetről. Tudom, hogy most csalódtál, de nagyon sajnálom. Tényleg. Ilyen nem lesz többé. Megígérem.

– Nem csalódtam – ölelt meg. Reakciójára nagyon ledöbbentem. – Csak féltettelek. Sajnálom, nem akartalak úgy megijeszteni. De Emily, mindennek van következménye ugye tudod?

– Persze. Szobafogságot kapok?

– Nem. Egy hétig te mosogatsz. Nincs Tv, gép, sem semmi kütyü amit tudnál nyomogatni. Iskola után nem mehetsz el barátokkal, haza jössz. Ja és nincs édesség sem. És a tánc...

– Ne csak a táncot ne!

– Jól van. Én bízom benned. A tánc az maradhat. De tánc után jössz haza tanulni. Semmi szórakozás.

– Mama házába majd elnézhetek?

Tőlem eltilthat mindentől, de nekem kikel ezt az egész dolgot derítenem. Nem értem, minden olyan gyorsan zúdult rám.

– Mit akarsz te a mama házában csinálni? – nézett rám kérdően.

– Semmit, csak hiányzik meg minden – füllentettem, amit nem nagyon szoktam főleg nem anyának, ezért egy kis lelkiismeret furdalásom is volt.

– Hát jó, benézhetsz hozzá, de nem hosszú időre – mosolygott rám, majd neki állt a főzésnek. – Most meg menj fel, és tanulj. A kütyüidért nemsokára felmegyek.

Húha akkor még gyors felkel menjek facebookra, hogy közöljem a barátaimmal, hogy ne írjanak egy jó ideig nem leszek fent neten. Így is tettem, gyorsan felrohantam a szobámba, és előtúrtam a telóm. Facebookon jött három üzenetem. Egy Hannától, és Drewtól. Meg egy névtelentől? Hm... Rámentem Hanna üzijére:

Lenyomtam Hanna chat ablakát, majd rámentem Drewére. Kíváncsi vagyok, hogy most milyen beszólást tesz felém.

Épp egy hosszú kiosztó szöveget akartam írni, mikor beugrott a névtelen üzenet amit kaptam. Bezártam Drew chat fejét, majd rámentem az üzire.

Ijedten meredtem a képernyőre. Ki lehet ez? És honnan tud a nyakláncról?  A facebook jelezte, hogy a névtelen üzenet küldő látta, amit írtan neki. Körülbelül tíz percet várhattam, mire elkönyvelhettem, hogy nem fog válaszolni. Anya utána rá pár percre rontott be a szobámba egy zacskóval(?), és elkezdte beledobálni az összes olyan cuccom amivel ellehetnék a szobában. A telefonomat is beleértve.

– Így ni – mosolygott elégedetten. – Most meg menj, és feküdj le. Késő van már.

– Anya még csak...

– Ez is beleszámít a büntetésbe – szakított félbe. – Fürödj meg, és alvás!

***

Reggel borzalmas nyűgösen keltem. Tegnap este elfelejtettem hajat mosni, szóval ezt most reggel intéztem el. Mire elkészültem mindennel, már megint rohannom kellett a buszra. A nyakláncot gyorsan a nyakamba akasztottam, és a megállóig meg sem álltam. Pont el tudtam érni, de azért a buszvezető dühös pillantását megkaptam. Ahogy megérkeztem, Hanna nekem támadt szokásához hívően.

– Em!!! – visította. – Új srác van a suliban!

Hát igen, ami új történik a suliban, arról a barátnőm azonnal értesül. Bár, most nem tudott nagyon izgatni ez az új fiú téma, mivel az agyam most a névtelen üzenet küldőjén kattogott. Valaki tudja a titkom. Ami baj... Azt hiszem. Mind egy nem értem mi folyik itt.

– Az jó – mosolyogtam kényszeredetten.

– Nem erre a reakcióra vártam. Emily, ez a fiú nagyon helyes! És...

– Nem érdekel – szakítottam félbe, mire hökkenten bámult rám. – Sajnálom Hanna, de most erre nem érek rá.

– Valami gond van? – fürkészett kíváncsian.

– Nincs semmi gond.

Nem akartam ilyen flegma lenni vele, de egyszerűen nem tudok mit tenni. Ideges vagyok, és feszült. A mama levele teljesen felzaklatott. Az udvaron lévő padhoz sétáltam, majd leültem az egyik padra. Hanna nem követett. Gondolom jobbnak látta, ha egy kicsit egyedül hagy. Ami jól is jött most. A nyakláncomat kezdtem el fürkészni, hátha találok rajta valamit ami segíthet, mikor mellém telepedett egy srác. Oldalra fordítottam a tekintetem, és ahogy megpillantottam szívem dobogása ezerszeresére ugrott. A haja szőkésbarna, ami tökéletesen pontossággal volt felzselézve. Szemei tengerkék színben csillogtak. Arca tökéletes sima, egy pattanás sem volt rajta. Ajkai teltek voltak, olyan álom pasi beütést keltett. Sosem éreztem még ilyet, olyan különös volt, de egyben jó érzés. Azt hiszem a szerelem érzése. Az ámulattól tátva maradt a szám, amit gyors becsuktam, mielőtt jól leégetném magam. Végignéztem rajta. Még a stílusa is állati jó volt. A mai divatnak megfelelő. És pont mellém ült. Huh.

– Szia – nézett rám mosolyogva. Basszus. Lehet, hogy látta ahogy bámulom? Jaj. Annyira elbambultam, hogy nem is figyeltem, hogy merre néz...

– Öh huh izé helló – dadogtam hülyén. Na jó ennél gázzab már nem is lehetnék.

– Bocsi ha megzavartalak – vigyorodott el rajtam. – Csak tudod láttam, hogy...

– Nem bámultakat!!!!! Csak elbambultam, meg minden – vágtam közbe védekezően, és közben fülig pirultam.

– Én nem is arra értettem – nevetett. – A nyakláncodra értettem. Valami gyönyörű! Csak úgy mint te.

Kínosan felnevettem.

– Ja, hogy úgy! Jaj ne haragudj, hogy az előbb közbe vágtam nem akartam tuskónak tűnni! – hadonásztam védekezően.

– Nem tűntél annak – ült közelebb hozzám, majd megfogta a nyakláncomat. – Wow. Jól gondoltam, hogy ez az...

Nem értettem, hogy ezt mire érti, de meg sem tudtam volna kérdezni, mivel Egy: Megéreztem az illatát, ami csodálatos volt, szerintem meg sem tudtam volna szólalni, ha próbáltam volna akkor se.

Kettő: Abban a másodpercben csörtetett ki Drew és a bandája az udvarra, és egyenesen felénk tartottak, ami miatt majd nem sokkot kaptam.

– Bendy! – pacsizott le Drew a mellettem ülő fiúval. Na ne… Ezek haverok???

– Hé Drew! – állt fel mellőlem ezek szerint Bendy. – Mi a helyzet?

Oké, most, hogy így kicsit magamhoz tértem vegyük át a dolgokat. Először is még sosem láttam a suliba, szóval lehetséges, hogy ő az új srác?! Én meg ügyesen első látásra beleestem. Nagyszerű. A második dolog az, hogy Drew haverja, szóval ügyesen beszívtam. De hát ő ült mellém. De én stíroltam le. Ah hülye vagyok.

– Látom próbálod felszedni a libákat – nevetett gúnyosan Drew, majd végig mért. Fúj.

– Nem hinném, hogy ez a lány liba – vont vállat mosolyogva Bendy. Nem kell szerintem részletezzem: Fülig pirultam. Milyen rendes!

– Mi a neved? – fordult felém.

– Emily – mosolyodtam el.

– Szép név. Akkor majd még találkozunk hercegnő – kacsintott rám, majd Drewékkel tovább állt.

Te jó ég... Hercegnőnek szólított! Ahw. Ez a pasi egy főnyeremény. De ez a Drew egy seggfej. Elmélkedésem közepette, becsöngette órára, ezért gyors felpattantam a padról, és felrohantam. A kövi szünetben mindent elmeséltem Hannának, amit suli után haza felé menet ki is tárgyaltunk.

– Juj én mondtam, hogy jól néz ki!– ugrált boldogan mellettem. – Olyan szerencsés vagy!

– Neked is ott van Ben. Tényleg mi van vele? Nem is nagyon hallottam róla mostanában.

– Ah hosszú – legyintett. – Azt a levelet egy másik Hannának szánta.

–  Azért viselkedett akkor olyan furcsán mikor kérdezgettem a levélről!

– Ja, de én azt nem értem, hogy honnan tudta, hogy nem az a Hanna vagyok, akinek írta.

– Na mondjuk ez jó kérdés – tűnődtem el.

Agyalásunkat egy éles hang zavarta meg.

– Emily!!! – kiáltott rám valaki a hátunk mögül.

Mind ketten megfordultunk, és megpillantottuk Bendyt ahogy felénk száguld. Mikor elénk ért, lihegve kifújta magát.

– Sziasztok – mosolygott ránk végül. – Jó gyorsan haladtok. Hanna majd elájult mellettem. Bár én is.

– Sz… Szia – dadogtunk egyszerre.

– Ti mindig egyszerre beszéltek? – nevetett fel, és közben kivillantotta hófehér fogait. Wow.

– Nem – vágtuk rá. Na jó ez bizar.

– Vagyis de – vigyorgott, és Hanna felé fordult. – Téged még nem ismerlek. Bendy vagyok.

– Hanna – pirult el, majd kezet fogtak.

– Örülök – mosolygott, majd felém fordult. – Beszélhetnénk?

– Velem? – döbbentem le. Hannára pillantottam aki hevesen bólogatott. – Öhm persze. Beszéljünk.

Elköszöntem Hannától, aki like jelet mutatott az ujjával, mikor Bendy nem figyelt. Elindultunk öhm hát nem tudom hova. Egy mezőn mentünk át, mikor Bendy végre megtörte a csendet.

– A nyakláncról lenne szó – kezdte, mire a gyomrom össze ugrott. Remélem nem tudja a titkom...

– Szóval, nem tudom, hogy tudod e már, hogy ez nem egy átlagos nyaklánc – folytatta.

– Honnan tudsz te erről? – torpantam meg hirtelen. Ez ijesztő, azt hittem csak én tudok róla. Meg az ellenség. De Bendy nem tűnik ellenségnek. Akkor honnan tudja?

– Bízol bennem? – fordult felém, de nem válaszoltam.

– Alig ismerlek- nyeltem nagyot. – Honnan tudsz erről? Nem válaszoltál.

– Mindent elmagyarázok, csak gyere – nyújtotta a kezét. Most azt akarja, hogy megfogjam? Úristen! Éreztem hogy megint vörösödni kezdek. Nem tudtam mit lépjek. Nem tudom, hogy bízhatok e benne.

Közelebb lépett hozzám, majd kezét az arcomra simította.

– Bízz bennem – suttogta. – Csak segíteni szeretnék. Hogy tudd, hogy milyen erő van a kezedben.

– Rendben – bólintottam, mire elmosolyodott, és kezét rákulcsolta az enyémre. A pillangók a gyomromban abban a pillanatban repkedni kezdtek, és boldogság árasztott el. Sosem éreztem még ilyet.

Újra elindultunk, és folytatni kezdte az elkezdett monológját.

– Már régóta vártam, hogy előbukkanjon ez a lány. Vagyis te. Ez a nyaklánc olyan erőt ad, amit el sem tudsz képzelni. Plusz megvéd az ellenségtől. Nem tudod, hogy mekkora szükség van rád.

– Miért? Mit kell tegyek?

– Nem rég megnyílt egy kapu. Nem, nem olyan mint a bejárati ajtóé. Hanem egy alvilági kapu.

– Ugyan kérlek, ilyenek nem léteznek – legyintettem nevetve.

– Vedd komolyan Emily. Igenis vannak ilyenek. És nagyon veszélyesek. Ezek az úgy nevezett Yungletek.

– Yung mik? – vontam fel a szemöldököm. Ez tiszta nevetséges.

– Alvilágban élő lelkek. Ember formát is fel tudnak ölteni, és olyanokra vadásznak mint amilyen te vagy.

– Miért rám vadásznak? És nem értem. Nem úgy volt, hogy csak én vagyok az úgynevezett kiválasztott? Mi a feladatom?

– Azért rád vadásznak, mert el akarnak pusztítani. Veszélyt jelentesz rájuk, és az embereikre. És nem, nem csak te vagy a kiválasztott. Egy csoportot fognak alkotni a kiválasztottak. Meg kell egymást találnotok. A feladatotok az, hogy megtaláljátok a drága követ, és lezárjátok ezt a megnyílt kaput. És plusz elpusztítani Yungleteket akik kiszabadultak és itt garázdálkodnak.

– Honnan találom meg a társaimat? És honnan tudom, hogy melyik Yunglet az emberek közül?

– A csapattársaid egy idővel majd előkerülnek. És a nyaklánc segítségével fogod tudni a Yungleteket felismerni. A nyaklánc izzani fog ha az ellenség vagyis ha ők a közelben vannak.

Ezeket hallva valahogy jobban kezdtem felfogni a sorsomat. Éreztem, hogy még csak most fog igazán elkezdődni a kaland. Remélem nemsokára megtalálom a többieket is. Bendy sokat tud erről. Vajon ő is kiválasztott?

Ötödik fejezet

Na sziasztok babák!♥

Most már rendszeresebben fogom hozni a részeket ígérem! Köszönöm megint a vissza jelzéseket, nagyon jól estek!:) Most nincs más mondani valóm nagyon, remélem ez a rész is tetszeni fog, ezzel a résszel nagy fordulatot fog venni a történet!:) Jó olvasást , várom a véleményeket feltétlen!

                                                                                                                                             Puszi: Betti♥

.....................................................................................................................................

*Emily szemszöge*

Aki az SMS-t küldte nem más volt mint Hanna. Kíváncsian olvastam bele az üzenetébe.

„Em! Bocsánatot szeretnék kérni, hogy ha megbántottalak! Ha érdekel, hogy miért voltam ilyen goromba nyugodtan keress fel. Nagyon bűntudatom van. Kérlek ne haragudj. Puszi: Hanna.”

Nagyon jól esett, hogy írt. Mosolyogva eltettem a telefont. Szegény mit hihet miért nem jöttem iskolába? Hisz mindig ott vagyok, és ha beteg vagyok akkor is írok neki. El sem fogja hinni, hogy mi történt. És ma már fel sem tudom keresni, mert haza kell menjek anyu miatt. Francba. Talán elenged, ha szépen kérem.

Amilyen gyorsan csak tudtam, haza rohantam a szakadó esőben. Persze, hogy teljesen eláztam. Anya tiszta rémülten meredt rám, mikor beléptem a tiszta lakásba.

– Emily! – sikoltott. – Te jó ég! Leöntöttek egy vödör vízzel?

Összeráncoltam a homlokom. Persze elképzelhető, majd az utcán hazafelé menet jön pár barbár ember és leönt vízzel. Ez anya logikája.

– Nem anya. Csak szakad az eső – motyogtam, majd elindultam a lépcső felé.

– Szakad? – nézett ki az ablakon. – Jé, tényleg! Úgy el voltam foglalva a készülődéssel, hogy észre sem vettem! Na jól van, menj gyorsan öltözz át! Nehogy megfázz!

Úgy látszik, hogy az átkéredzkedést, átkel tegyem a ruhaváltás utánra. Mielőtt még ideérnének a vendégek, és meg nem állapítanák, hogy milyen bizarrul nézek ki. Ázott ruha, és haj amiből csöpög a víz. Perfect. Gyorsan felrohantam a lépcsőn, mivel emeletes házunk volt, én laktam fent. Amit nagyon szerettem, mivel tágas tér jutott nekem, külön fürdőszobával. És ott a saját szobám amit rendkívül imádok. Lila falak, amiket poszterek, és képek díszítettek. A fotókon a barátaim, és én szerepeltünk. A padló parkettából volt amin egy lila szőnyeg terült el. Igazság szerint a lila volt az egyik kedvenc színem és a kék. De vissza térve a szobámra. Nem volt túl sok cucc benne. Egy íróasztal, és az ágyam, egy laptop, meg egy kis hangszóró. Ja plusz a ruhásszekrényem, és egy nagy ablak, ami nagy fényt adott a szobának. A TV a nappaliban volt, ahol legtöbbször apa szokott tespedni popcornnal a kezében. De ehhez képes cérna vékony. Nem tudom, hogy csinálja, bár a családunk alapból vékony testalkatú. Hamar átöltöztem, és miközben lefelé siettem, már hallottam, hogy pár vendég megérkezett. A nappaliban voltak, ahol minden -féle édesség hevert az asztalon, és bor. Páran már azt itták. Bevetettem a kényszer mosolyom, mintha örülnék, hogy itt lehetek, és oda sétáltam anyuhoz. Most, vagy soha.

– Ó, és itt is az emlegetett leányzó! – kiáltott fel anyu, mikor észre vett. Mindenki felém fordult, én meg kínosan elmosolyodtam. Mindenki egyesével odajött kezet fogni, már azt sem tudtam hova kapkodjam a fejem.

– Anyu! – fúródtam át a tömegen, mikor végre mindenki üdvözölt. Alig fértem oda, mivel egyre többen érkeztem meg, én meg nem voltam valami felhőkarcoló. 17 éves létemre lehettem körülbelül 165 cm.

– Anya! – bújtam át valaki karja alatt, közben próbáltam nem kiverni a boros poharat a kezéből.

– Hát nem szuper lett ez a parti? – mosolygott vidáman anyu az egyik kolléganőjére, majd mikor látta, hogy én is ott állok, felém fordult. – Mondd drágám!

 – Átugorhatok gyorsan Hannához? Összekaptunk egy kicsit, és beszélnem kell vele – néztem rá könyörgően.

– Nem drágám, most nem mehetsz, milyen illetlenség lenne! Hisz vendégek vannak itt!

– Csak egy kicsit, amúgy is már mindenki látott, nem én vagyok a középpontja a partinak!

– Azt mondtam, hogy nem és kész. Vita lezárva. Menj fel a szobádba, és tanulj.

De utálom mikor ilyen. Dühösen elindultam fel a szobámba, ahol végre csend és nyugalom volt. Felkel menjek facebookra, hogy megírjam Hannának, hogy nem tudok átmenni. Gyorsan előkaptam a telómat, de nem volt Net. Mi van? Anya kinyomta a wifit! Ezt nem hiszem el! Mindig ezt csinálja, ha berág rám! Aj, most azt fogja hinni Hanna, hogy haragszom rá. Muszáj elmennem hozzá! Kivételesen, most kikel szökjek úgy, hogy ne vegye észre anyu. Könnyű dolgom lesz, hisz sokan vannak. Gyorsan felkaptam egy esernyőt, majd lesiettem a lépcsőn. Megkerestem a szememmel anyut. Épp egy férfivel csevegett. Háttal állt nekem. Tökéletes! Lehajtott fejjel kisiettem a nappaliból, és kiléptem a házból. Az eső még mindig szakadt, szóval használnom kellett az ernyőt. Gyors léptekkel elindultam Hannáékhoz. Nagyon megörült nekem, mikor odaértem hozzájuk.

– Emily!!!!! – ugrott a nyakamba boldogan.

– Szia – mosolyogtam rá.

– Gyere be – invitált be a házba. – Azt hittem már el sem jössz.

– Tudod, anya kicsit feltartott – magyaráztam, miközben felindultunk a szobájába. – Így is el kellett lógjak otthonról.

– Komolyan? Nem kellett volna!

– Nem lényeges – legyintettem. – Anyukád nincs itthon? Tesód?

– Anyu bevásárolni ment, tesóm meg bent zenét hallgat. Tudod a szokásos.

Eléggé fáradtnak, és kialvatlanak tűnt. Aggódó arccal nézett rám.

– Miért nem jöttél ma suliba?

Na, és most jön a kínos rész. Fogalmam sincs, hogy milyen kifogással állhatnék elő, de azt hiszem neki nem kéne hazudjak. Eléggé sok ideje ismer, és azt hiszem észre venné, ha nem mondanék igazat. Nagy levegőt vettem, majd félve ránéztem.

– Drewval voltam – nyögtem ki nagy nehezen.

Barátnőm szeme kétszeresére tágult.

– Hogy mondod? Te? Drewval??

Nem feleltem. Pár másodperces csönd után nagy nevetésben tört ki.

– Ez nem vicces! – mérgelődtem. – Kényszerített!

Ezen a mondatomon még hangosabban kezdett el röhögni.

– Kényszerített?? – hahotázott.

Dühösen elkezdtem neki ecsetelni a történteket. Azt, hogy eldobott a suliba, és hogy beakadt az öv, a suli újságosok, a tánc óra stb. Azt is megemlítettem neki, hogy mikor hozzám ért Drew, teljesen elvörösödtem.

– Komolyan? – vágott gondolkodó arcot. – Tetszik neked Drew?

– Tessék? – háborodtam fel. – Szó sincs róla, csak nem számítottam arra, hogy így letapiz!

– Em, ez nem számít tapizásnak – vigyorgott rám.

– De! Már te is kezded? – kapkodtam levegő után.

– Nem kezdek semmit, de Drew csak segített a lépésben.

Farkasszemet néztem Hannával, de végül ráhagytam. Akkor is tapizás volt és kész. Nem értem miért védi hirtelen ennyire Drewt. Ő is tudja, hogy utálni való egy gyerek. És még egoista is.

– Tetszik neked – csóválta meg a fejét nevetve. – Vannak csodák.

Azt hittem ott ütöm le. Nagyon szeretem Hannát, de mikor ilyeneket tud össze zagyválni, akkor ki tudok akadni.

– Hanna, kérlek ha tetszene nem tagadnám – forgattam a szemem.

– De Drew esetében más – szedett elő egy gumi cukrot, és azt kezdte el nyammogni.

– Igen, mert ő nem érdekel. Mert egy bunkó pöcs. És beképzelt.

– És szép szemű, jó képű – tette hozzá Hanna.

– Veled mindig őszinte vagyok. Elmondanám hidd el, de az, hogy tetsszen az lehetetlen.

– Jól van – dobott nekem egy gumi macit. – Egyél.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Végre abbahagyta. Néha sok hülyeség tud rájönni. Megettem a gumi macit amit rám dobott. Hmm milyen adakozó. Kaptam az ötvenből egyet.

– Tényleg, mit szerettél volna mondani? – jutott eszembe amiért igazából ide jöttem.

Jókedve azonnal el is szállt. Elkezdett mellettem fészkelődni, majd végül, neki kezdett.

– Apa és anya elváltak – nyelt nehezen. – Tudom, hogy nem együtt éltek, mert apu külföldön dolgozik, de akkor is nagyon fáj.

Alig hittem a fülemnek. Most már megértem, hogy miért volt a napokban ilyen ingerült. Én meg rá sem kérdeztem. Rémes vagyok!

– Igen, gondolom, de miért nem szóltál? – néztem rá szomorúan.

– Nem akartalak ezzel terhelni – harapott bele ajkába, hogy vissza fogja a sírást. Szemei megteltek könnyekkel.

– Tudod, hogy sosem terhelsz – karoltam át, majd megöleltem.

– Tudom, de Emily annyira félek – potyogtak a könnyei. – Mi van ha már soha többé nem láthatom aput?

– Látni fogod! Hisz szeret téged!

– Biztos?

– Egész biztos.

– Akkor jó – fújta ki az orrát. – Köszönöm Em! Te vagy a legjobb barátnő!

– Bármikor számíthatsz rám.

***

Nagy lelkizések után, hazaindultam. Nem figyeltük sajnos az időt szóval számíthatok arra, hogy anya üvöltve fogad. De jó...

Félve nyitottam ki a bejárati ajtót. Reménykedtem, hogy nem vette észre, hogy eltűntem, de ma sajnos nem rám ütött a szerencse. Anya ahogy betettem a lábam a lakásba, lekevert egy nagy pofont, ami olyan gyorsan ért, hogy a lendülettől le zuhantam a földre.

– Nem megmondtam, hogy nem mehetsz el?! – kiabált dühösen. – Szégyent hoztál rám!

Az ütés helyét fogtam az arcomon szótlanul, miközben próbáltam vissza fogni a sírást.

– Takarodj fel a szobádba most! Ezt holnap lerendezzük!

Semmi kedvem nem volt egy percnél sem tovább itthon maradni. Felpattantam, és azzal a lendülettel kifordultam a házból. Hallottam ahogy utánam üvölt, de nem érdekelt. Rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta. Ilyenkor annyira elegem van mindenből. Könnyeim megeredtek, és erős sírógörcs jött rám. Nem hiszem el, hogy soha nem tud megérteni. Szomorúan sétáltam a sötét utcán. A szemközti házból kihallatszott a dübörgő zene, gondolom buli lehetett. Elkeseredettségemben gondolkozás nélkül bementem. A látvány undorító volt. Majdnem minden sarokban smárolt egy csaj és egy srác. A táncparketton pedig a részegségtől szinte dülöngtek az emberek. Elsétáltam a pultig, majd kértem egy erős italt, amit fel is hajtottam azonnal. Nem sok telt el, mire érezni kezdtem a hatását. Sosem rúgtam be még, de hát mindent el kell kezdeni. Dülöngélve kisétáltam a házból, közben éreztem pár kanos srác pillantását rajtam. Az utcákon már alig járt ember, de én már nagyon úgy éreztem, hogy ott dőlök ki. Befordultam az egyik legközelebb álló házhoz, majd lefeküdtem a fűre. Sosem éreztem magam még ennyire csövesnek. Nagyot sóhajtottam, majd éreztem ahogy elnyom az álom...

***

Nem tudom, hogy mikor ébredhettem fel, de éreztem, hogy még nem múlt el az ital hatása. Még mindig olyan jó kedvem volt, nem éreztem semmi keserűséget. Ezek szerint nem sokat aludhattam. Viszont az is feltűnt, hogy egy házban vagyok egy kanapén. Lassan felültem, és kisétáltam a konyhába. Egy elég ismerős alak járkált egy szál gatyában. Csoszogásomra azonnal megfordult. Drew volt az. Hmm most ő is megteszi. Szórakozni akarok! Elegem van az életből!

– Szóval felébredtél? – vigyorgott rám perverzen, és végig mért. – Látom, még mindig be vagy baszva egy kicsit.

Lassan oda tántorogtam hozzá, majd ráestem, mivel alig bírtam egyensúlyba tartani magam. Átkaroltam a nyakát, majd elkezdtem puszilgatni az említett helyen.

– Hm nagyon jó illatod van – motyogtam a fülébe.

– Hát cica neked nem nagyon – kuncogott. – Bűzlesz az alkoholtól.

Eltolt magától, majd kisétált a konyhából.

– Hova mész? Várj meg! – siettem utána, amennyire tudtam.

– Jézusom, így még idegesítőbb vagy mint józanul – huppant le a kanapéra, és bekapcsolta a Tv-t.

Beleültem az ölébe, majd belenéztem mogyoróbarna szemeibe. Látszott rajta, hogy jót szórakozik rajtam. Felvonta egyik szemöldökét, közben perverzen vigyorgott.

– Veszel nekem egy faszlámát? Tudod olyan csillámosat – nevettem, és bevetettem a boci nézésem.- Láttam egyet az udvaron.

– Én is – nézett rám nevetve. – Pont itt ül az ölembe.

– De ha én faszláma vagyok akkor te is – piszkálgattam a haját.

– A jobb példányból – vigyorgott. – Nézd ezt a testet.

Lenéztem a hasára, majd végig simítottam a kezemet a kockáin, mire felsóhajtott.

– Csókolj meg – suttogtam, és közelebb hajoltam hozzá.

– Valahogy jobban tetszik mikor be vagy rúgva – vigyorodott el kajánul, és közelebb húzott magához.

Pár mili választott el attól, hogy megcsókoljon, mikor egy középkorú nő sietett le a lépcsőn.

– Drew! – kiáltott fel dühösen, majd lehámozott az említett személyről.- Azt mondtam, hogy vigyázz rá, nem azt, hogy essél neki!

– Nyugi anya nem volt semmi – forgatta a szemét. – Amúgy is ő támadott le. Bár nem is csodálom... Ellenállhatatlan vagyok.

– De ez a lány be van rúgva, azt sem tudja mit csinál! Felelősség teljesnek kéne lenned!

– Mondom, hogy nem történt semmi!

Amíg ők nagyban veszekedtek, felsétáltam az emeletre. Három szoba volt, valamelyikbe benyitottam.  Nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért levetődtem a francia ágyra, és pár perc múlva megint álomba merültem.

***

Reggel fájó fejjel keltem. Az ital hatása már kiment a szervezetemből, de nagyon másnaposnak éreztem magam. A legidegesítőbb, hogy semmire nem emlékszek. Csak annyira, hogy ittam. És utána kiesett minden. Tényleg hol vagyok most? Körül néztem. Ez tuti nem az én szobám. Lassan felkeltem, majd kisétáltam a szobából. Lent a földszinten két ember sustorgott. Gyorsan lesiettem. Mikor megpillantottam Drewt, azt hittem ott fordulok fel. Azonnal észrevett, én meg elindultam gyors léptekkel az ajtó felé, de ő gyorsabb volt, és elkapta a karom.

– Eressz el – sziszegtem. – Nem tudom, hogy kerültem ide, de most azonnal távozok.

– Azt hiszem sokkal kedvesebb voltál mikor nem voltál józan – vigyorgott pajzánul.

Csak most pörgött le előttem, hogy mit tehetett velem, hogy nem voltam magamnál. Te jó ég...

– Mondd azt, hogy nem történt semmi tegnap – motyogtam ijedten.

Megvonta a vállát mosolyogva.

– Kis vadóc voltál – vigyorgott. – Nem is tudtam, hogy van ilyen oldalad is.

– Ugye mi nem... – nyeltem nagyot.

– Szeretkeztünk? – fejezte be a mondatom. Meglepett a szóhasználata.

Bólintottam.

– Ki tudja mik lettek volna, ha nem szól közbe anya.

– Mit csináltam??

– Azt akartad, hogy megcsókoljalak.

– Fúj – fintorogtam.

– Tegnap nem így gondoltad. Azt is mondtad, hogy jó illatom van. Bár nem tagadom, igaz is.

Na jó eddig bírtam a társaságát. A lényeg, hogy nem történt semmi, és megnyugodhatok. Tegnap nem tudom, hogy mi volt velem, de nem szoktam csak így berúgni. Anya nagyon felhúzott. Ah tényleg, mit kapok én ha most haza megyek. Te jó ég. Inkább elmegyek mama régi házához. Tudniillik, hogy mama már jó pár éve meghalt, és az a ház jó pár éve lakatlanul áll ott. Azt hiszem, jobb lesz ha inkább oda megyek.

– Szia Drew – köszöntem el, majd kiindultam a házból, át az udvaron.

– Szia Em – köszönt vissza. – Vissza várunk!

Azt hittem, most fordulok vissza, és felpofozom, de hallottam, ahogy nevetve visszamegy a házba, és becsapja az ajtót. Szóval késő. Nagy levegőt vettem, és elindultam mama házához. Egy puszta közepén van a lakása, ami tanya szerű. Bár két emeletes, de akkor is. Régen nagyon sokat jártunk oda anyuval, mikor még élt a mami. Nagyon szép ház volt. Jó bő fél órás séta után megérkeztem. Jó volt ennyi év után újra látni. Kinyitottam az ajtót, ami nagyot nyikorgott. Hát igen elég régi már. Azonnal szembe találtam magam az emeleti lépcsővel, de először a földszinten szerettem volna szétnézni, ezért ott kezdtem el a „túrámat”. Az előszoba szerűség azonnal a konyhába vezetett. Alig volt már benne valami mama halála után, de a konyhapult, és a konyhaszekrény azért még ott állt porosan. És az aszalt se hagyjuk ki. Nem volt semmi érdekes sem, de azért vissza idézte a régi emlékeket. Ezen a szinten már csak egy nappali volt szóval felindultam a lépcsőn. Azonnal mama szobájába vettem az irányt. A falai még mindig nem koptak el, szép sárgák voltak. Az ágya még mindig ott állt, a ruhásszekrényével együtt. Könnyes szemekkel kinyitottam a szekrényt, és kivettem a benne lévő pár ruhát, ami itt maradt. Mindig is csodáltam mamát, mert mindig olyan fitt volt, és boldog. Sosem panaszkodott, mindig pozitívan állt hozzá mindenhez. Ő volt, és lesz is mindig az egyik nagy példaképem. Nagy ruha nézés közepette, megakadt a szemem egy dobozon a szekrény sarkában, azzal a felirattal, hogy: „Nyisd ki”. Eleget tettem az utasításnak, és belenéztem a dobozba. Egy kis napló volt benne. Kíváncsian kivettem. Látszott rajta, hogy nagyon régi már, és használt. A lapjai is már sárgák voltak. Kinyitottam, és megpillantottam mama írását. Sok-sok írását. Nem is tudtam, hogy naplót vezetett... A napló elejére lapoztam, mire kiesett egy kis lapocska belőle. Felvettem és elkezdtem olvasni:

„Drága unokám, Emily!

Tudtam, hogy vissza fogsz nézni hozzám. Azért is hagytam itt ezt a kincset neked. Igen lehet, hogy nem tudod, hogy miről beszélek épp, de engedd hadd magyarázzam meg. Ez a napló egy kincs amit a kezedbe tartasz. Nem egy átlagos napló. Ebben az életem olyan titkos részei vannak leírva, amit csak én tudtam és a férjem. Most már te is tudni fogsz róla. Érzem, hogy már a halálomon vagyok, és úgy gondoltam itt az ideje ezt megosszam veled. Van a dobozban még egy nyaklánc is. Ezt én viseltem, tudod minden nap rajtam volt. Kérdezted is még kicsiként, hogy miért van rajtam mindig, mire csak annyit válaszoltam, hogy „Fontos nekem ez a nyaklánc.” Ez így is van, de nem is tudod, hogy mennyire. Emily, drágám, nem tudod, hogy milyen erő lakozik ebben a nyakláncban, és benned. És ahogy bennem is lakozott. Lehet, hogy nem fogod nagyon érteni, de egy idővel megfogod. Egy szóval te vagy a soros utánam. Te vagy a kiválasztott. Hadd fejtsem ki: Az országot veszély fenyegeti. Van egy úgynevezett drága kő, ami segítette az országot, hogy a rend és a béke, az élet rendje meglegyen. De pár évvel ezelőtt, ezt a drága követ ellopták. Azóta kiderítették, hogy ki, de rajtad a sor, hogy vissza szerezd. Nincs sok időd. Tudom, hogy kell neked majd segítség. Több üzenetet is elrejtettem, de nem a házban. Különböző helyeken. Ezek majd segíteni fognak. Tudom, nem mondtam sokat, de a többi üzenetben, meg fogod tudni, mi is ez a kő, és mit jelent az országnak. Egyelőre ennyit mondhatok. Apropó a nyakláncot hordanod kell mert ez véd meg. Ha az ellenség a közelben van vörösen fog világítani, és izzani. Emily! Ez halálosan komoly! Az ellenség keress téged! El akarnak fogni! Tudják kivagy, Tudják, hogy veszélyt jelentesz nekik. Légy óvatos! Puszi: Mama.”

Negyedik fejezet

Sziasztok bogárkáim!☺ ♥

Tudom sokat késtem, amiért szégyellem is magam. Csak tudjátok most vizsgáztam, és hát nagyon felkellet készülni. De ezzel a résszel is próbáltam sietni!:) A következőt is megpróbálom minél hamarabb hozni!♥ Ja, és köszönöm a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok!♥ Remélem ez a rész is tetszeni fog, várom a véleményeiteket!♥ Puszi: Betti♥☺

..............................................................................................................................................

*Emily szemszöge*

– Igen? – szóltam a telefonba kíváncsian. Nem ismertem a szám tulajdonosát, fogalmam sem volt, hogy ki hívhat.

A vonal másik oldalából az illető megköszörülte a torkát, majd vonakodva megszólalt:

– Helló. Drew vagyok – morogta nem túl barátságosan.

Ereimben „megfagyott” a vér. Alig hittem a fülemnek. Mit akar ez tőlem? Jó bő fél perc után döbbentem rá, hogy meg kéne szólaljak, mert a végén leteszi. Bár, nem sajnálnám.

– Most mi van meghaltál? – „kedveskedett” Drew, majd unottan felsóhajtott. – Itt vagy?

– Igen itt. De ha így folytatod nem sokáig – flegmáztam én is.

– Bocs. Haladjunk. Szóval gondolom, most az a kérdés merült fel benned, hogy mi a fenéért hívtalak fel bla, bla, bla. Ezen essünk is túl. Szóval, a lényegre: Sajnálom, hogy olyan goromba voltam, jövő órára várlak, és akk kezdjük tiszta lappal. Ok?

Alig hittem a fülemnek. Drew bocsánatot kér? Wow. Történnek csodák.

– Rend.... Rendben – dadogtam, még mindig a döbbenettől.

– Jól van, azért el ne ájulj – motyogta, majd egy „szevasz” köszönéssel kilépett a vonalból. Oké, visszavonom. Egy köcsög.

Biztos vagyok benne, hogy nem magától keresett fel. Szerintem valaki rákényszerítette. Magától tuti nem lenne ilyen figyelmes. Gondolatmenetemből halk kopogtatás zavart meg, majd hamarosan ki is nyílt az ajtóm, és anyu lépett be rajta.

– Emily, holnap siess haza, jönnek vendégek, és szeretném ha itt lennél.

– Milyen vendégek? – ráncoltam a homlokom.

– Munkatársaim – mosolygott rám. – Holnap táncról siess haza. Kíváncsiak rád.

– Okés – bólintottam nem túl nagy lelkesedéssel. Nagyon nem szeretem, mikor be kell mutatkozzak felnőtteknek, mert ilyenkor biztos, hogy valamilyen hülye kérdéssel bombáznak le. Mint például, hogy „Hogy megy a suli?” vagy „Hogy állsz a fiúkkal?”. És még sorolhatnám. Na ezektől kapok frászt. Anyu megérezte, hogy mire gondolok, mivel oda sétált hozzám, és megölelt.

– Tudom kicsim, hogy ezt nem szereted, de hamar túl esel rajta. Na, de most menj fürödj, le és feküdj le aludni. Késő van már.

Mosolyogva bólintottam, majd el indultam tusolni. Nem tököltem, gyors voltam, majd mikor végeztem bebújtam az ágyba. Még egy kicsit dumáltam a barátnőimmel facebookon, de végül álomra hajtottam a fejem.

***

Reggel szokásomhoz hívően rohantam a buszra, hogy le ne késsem. Valahogy mindig sikerül ügyesen elhúznom az időmet, pedig nem kellene. Mind egy. Sikeresen kiértem a buszmegállóba, de amilyen szerencsétlen voltam, pont előttem csukta be az ajtót. Idegesen az órámra pillantottam, ami 7:40-et mutatott. Na ez nagyszerű megint ügyesen el fogok késni. Mérgesen elindultam sétálva, mikor rám dudált egy autós. Felvont szemöldökkel megálltam, mire lehúzta az ablakot. Behunytam a szemem. Drew ült a kormány mögött. Mindig a legjobbkor tud előbukkanni..

– Mi az cica lekésted a buszt? – nevetett gúnyosan. Kicsi kellett csak, hogy behúzzak neki. Nem feleltem, hanem tovább indultam. De ő nem tágított, beindította a motort, és lassan követni kezdett, közben pedig nyomta az idegesítő szövegét.

– Na nincs jó kedved? – vigyorgott, közben megigazította a vissza pillantó tükröt. – Elvitte a kandúr a nyelvedet?

– Fogd már be… – morogtam, és nagyobb sebességre kapcsoltam.

Nem nagyon foglalkozott azzal, hogy az agyamra megy. Jól szórakoztatta a dolog. Lazán kilógatta a kezét az ablakon, közben az utat, vagy engem figyelt.

– Eldobjalak? – kérdezte, közben meg megállt egy piros lámpa miatt.

– Mi ez a hirtelen figyelmesség? – álltam meg én is. Igazából nem érdekelne, de most így is késésben voltam, szóval jól jönne, ha elvinne engem is a suliba.
– Hát nem is tudom. Jó fej vagyok – kacsintott rám.

Megforgattam a szemem. Közben a lámpa zöldre váltott, Drew pedig beindította újra a motort.

– Inkább beképzelt – vágtam vissza.

– Most döntsd el, hogy beszállsz- e, mert indulnom kéne – nézett rám sietősen.

Kicsit még makacskodtam, de a mérges embereket látva, akik Drew kocsija mögött várakoztak, úgy döntöttem inkább beszállok. Gyorsan bepattantam, Drew meg rátaposott a gázra és tovább mentünk.

– Sokáig tartott – forgatta a szemét Drew, miközben az övvel bénáztam. Nem akart bekapcsolódni.

– Nem bízok olyan emberekben mint amilyen te vagy – morogtam, és közben egyre idegesebben küzdöttem az övvel.

– Amilyen én? Nem is ismersz, honnan tudnád milyen vagyok? – nevetett értetlenül, majd az övért nyúlt amivel szenvedtem. – Add ide, segítek, ha már ilyen béna vagy.

– Te az utat figyeld! – rivalltam rá, és ellöktem a kezét.

– Jól van, nyugodj már meg! – túrt bele a hajába idegesen, majd lefordult a kocsival az egyik kereszteződésnél.

Nagy küszködések után végre sikerült bekapcsolnom az övet. Az autó abban a pillanatban állt meg, én meg értetlenül néztem ki az ablakon. A suli előtt voltunk.

– Ez komoly? – nevettem fel kínomban. Ügyesen sikerült bekapcsolnom az övet a fuvar végére. Tapsot nekem.

Drew kuncogva kihúzta a kulcsot az autóból, majd kiszállt. Körbe sétálta az autót, és kinyitotta az ajtót nekem. Milyen udvarias lett. Rá sem ismerek.

Próbáltam kikapcsolni az övet, de valahogy nem akart engedelmeskedni. Ezt nem hiszem el.

– Még ma kiszállsz? – támaszkodott az ajtónak.

Na vissza tért a flegma stílusa. Szuper.

– Próbálkozom – rángattam az övet reménytelenül.

Drew sóhajtva behajolt, és megpróbált kiszabadítani, de meglepettségére nem sikerült.

– Mi a szar… – morgott majd elkezdte rángatni jobban.

– Még, hogy én vagyok a béna. – motyogtam, mire mérgesen rám nézett.

– Emily, egyszer az életben végre segíthetnél, ahelyett hogy mindig belém kötsz.

– Én? Te vagy velem mindig flegma!

– Mert mindig…

– Ne is kezd el nem érdekel! – vágtam a szavába. – Van nálad egy bicska?

Drew szeme kétszeresére tágult.

– Megőrültél?! Biztos, hogy nem vágod el!

– Van jobb ötleted?!

Idegesen beleharapott alsó ajkába, majd járkálni kezdett.

– Drew 8:00! Haladjunk már! – néztem ijedten az órára.

– Tudom! – kiabált mérgesen. – Em nincs nálam bicska.

Most az egyszer elnézem neki, hogy le Em-ezett, mert most van nagyobb bajom is ennél.

– Kellett nekem ebbe a hülye kocsiba beszállnom! – fogtam fáradtan a homlokom.

– Jaj ne… – motyogta Drew. Kijelentésére azonnal felkaptam a fejem, és a suli irányába meredtem. Az iskola újságosok közeledtek. Mivel Drew annyira híres ebben az iskolában, hogy szinte mindig a nyomában járnak, bármit tesz vagy csinál. Eléggé bizar...

– Nagyszerű – sóhajtottam.

– Oké, Emily elkel tűnnünk! – gyors becsapta az ajtót, és beugrott mellém a kocsiba.

– Megőrültél?! Drew nekem iskolába kell menjek!

– Van jobb ötleted? – indította be a motort. – Te sem akarsz a címlap elejére kerülni igaz?

– Nem lóghatok a suliból! Anyuék teljesen kiakadnának!

 – Jó akkor kiraklak, és majd téged támadnak le – nézett rám gúnyosan. – Menj csak nyugodtan. Már ha tudsz.

Forrtam a dühtől. Tétovázva néztem Drewra, majd a közeledő suli újságosok felé. Nagy levegőt vettem, és hátra dőltem az ülésben.

– Na? – meredt rám kérdően.

– Menjünk... – morogtam.

Drew elmosolyodott, majd rátaposott a gázra, és kifordultunk a parkolóból.

– Éreztem, hogy így fogsz dönteni – vigyorgott.

– Meddig kell veled furikázzak? – hagytam figyelmen kívül az előző mondatát.

– Hmm... Azt hiszem ezt a fél napot most velem fogod eltölteni – harapott bele alsó ajkába, közben egy huncut vigyor terült szét  szája szélén.

Kijelentésére azonnal felkaptam a fejem.

– Hogy mi? Nem erről volt szó! Amúgy is miért akarsz te egyáltalán velem időt tölteni?

– Hogy rájöjj, hogy nem vagyok olyan rossz ember, mint aminek te állítasz.

– Attól, hogy elrángatsz magaddal, a véleményem nem fog megváltozni rólad.

– Szerintem, ha megismernél bírnál. Mint az összes többi csaj.

– Biztos, hogy nem. Nem vagyok olyan mint a többi pláza majom.

– Azt mondod? – vigyorgott rám hitetlenül.

– Pff látszik, hogy nem ismersz – fontam össze  karjaimat, mellem alatt.

– Hát eddig egy hisztis picsának ismertelek meg.

– Egyáltalán nem vagyok hisztis! Csak akit nem bírok azzal nem kötelességem kedveskedni.

Drew mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Te sem ismersz engem – felelte, közben lefordult egy forgalmasabb útra. – Mert ha ismernél bírnál.

– Miből vagy te ebben olyan biztos? – vontam fel a szemöldököm.

– Mert engem mindenki szeret – vont vállat mosolyogva.

– Chh egó.

Ezzel lezárult a kisebb vitánk. Csöndben folytatódott az út további része. Bárhova is visz. Nem hiszem el, hogy hogy lehet valaki ennyire egoista. Annyira gáz. Soha nem fogom megkedvelni, de majd úgyis rájön. Jó, lehet, hogy nem ismerem, de nem is szeretném megismerni. Van jobb dolgom is annál. És az, hogy most elrángatott akárhova magával, ezért még fizetni fog. Először is, miatta lógok először a suliból, azt sem tudom, hogy mivel magyarázzam ki magam. Jó megértem, hogy nem akar címlapsztorit, de valahogy meg lehetett volna oldani ez biztos. Nem értem a menők életét.

 – Mond, pontosan hova is megyünk? – törtem meg a csendet.

– Gondoltam ha már így együtt ragadtunk … – kezdte, és közben perverzen rám vigyorgott.

Istenem, csak ne arra gondoljon….

– Elmehetnénk egy kicsit nézelődni a városba – fejezte be végül, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Hova?

– Az legyen meglepi – kacsintott rám.

– Hűha... – morogtam. – Tőled nem kell semmi meglepi.

Drew megcsóválta a fejét, majd egy piros lámpa miatt lefékezett. Kihasználva az alkalmat felém fordult.

– Miért vagy ilyen ellenséges?

– Nem vagyok ellenséges! – háborodtam fel. – Csak éppen miattad nem tudtam bemenni az iskolába! Te meg tiszta lazán veszed ezt az egészet, de nekem ehhez nincs kedvem!

– Em... -vágott volna közbe, de nem engedtem.

– Nem Em a nevem hanem Emily!!! És lehet, hogy neked ezt nem veszik komolyan, de képzeld engem nagyon le fognak cseszni ha ezt megtudják!

– Jól van nyugi már – vett egy nagy levegőt. – Hazaviszlek. Hol laksz?

– Megőrültél?! Mit szólnának, ha hazaállítanék ilyenkor?!

Komolyan olyan hülyeségeket tud össze hordani... Biztos, hogy nem megyek tovább vele. Inkább vissza megyek az iskolába.

– Miért kötsz belém mindig? – túrt bele a hajába idegesen.

– Én nem kötök!

– De most is azt csinálod! Tagadod, hogy belém kötsz mikor tényleg belém kötsz!

– Nem igaz!

– Most is!

Tiszta ideg voltam. Gyorsan az övem kapcsolójához nyúltam, mikor eszembe jutott, hogy beszorult, ezért ki sem tudok szállni. Na ez nagyszerű.

– Csak, hadd szálljak ki – sóhajtottam, majd elkezdtem turkálni, hátha találok valamit, amivel elvághatom az övet. Csak egy kis ollót találtam, ami pont jól jött.

– Nézni sem bírom – motyogta Drew, miközben vágtam az övet.

– Ennyire szíveden viseled az autódat? – nevettem. – Amúgy is ez csak egy öv.

– Te ezt úgysem érted – morogta, majd félre állt az útról.

Pont akkora sikerült elvágnom az övet is. Megkönnyebbülten vissza raktam a helyére az ollót, majd kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Vagyis ki akartam szállni, de Drew megfogta a karomat.

– Mi van? – vontam fel a szemöldököm.

– Sajnálom – nézett mélyen a szemembe. Csak most vettem észre, hogy milyen szép mogyoróbarna szemei vannak... Mind egy nem érdekes. Engem nem fog a hülye tekintetével elbűvölni. Gyűlölöm és kész.

– Vettem, ezzel végeztünk?- feleltem ridegen.

Látszott rajta, hogy nem erre a válaszra számított, mert egy kicsit döbbent fejet vágott.

– Öhm asszem – motyogta.

– Oké. Kösz a fuvart.

Gyorsan kipattantam az autóból, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Drew rátaposott a gázra, majd tovább hajtott. Sétálgattam még egy kicsit, de végül nem mentem vissza az iskolába. Csak faggatóznának, hogy miért nem mentem be a többi órára. Most ez nekem nem hiányzik. Táncóráig elvoltam a városban, majd elindultam a tánc stúdióba. Már a lányok ott voltak az öltözőben, mikor én is megérkeztem. Éppen Drewról beszélgettek.

– Nagyon cuki – kuncogott Jessie.

– És helyes – vigyorgott Sarah.

– Sziasztok – dobtam le a cuccom az egyik székre. Mindenki egyszerre fordult felém.

– Szia csajszi!– ugrált oda hozzám Sziszi, és megölelt. – Jól eltűntél múlt órán!

– Tudom – mosolyogtam rá. – Ne haragudjatok.

– De mi történt? – jött oda Lucy is.

Jaj, de „szeretem” mikor így faggatóznak. Gyorsan beleittam az üvegembe, ezzel is próbáltam időt nyerni. Muszáj valamit kitalálnom.

– Öhm… Nem éreztem jól magam – feleltem, miközben elindultunk ki az öltözőből a terembe, ahol Drew már a zenéket állította. Mindenki csillogó szemekkel figyelte a fiút, kivéve engem. Én csak undorral bámultam, ahogy fekete nadrágjában, és fehér pólójában mászkált össze-vissza. Túl sokáig nézhettem, mivel azon kaptam magam, hogy ő is engem figyel. Gyorsan elkaptam a tekintetem, majd ledobtam a törölközőmet, és a vizemet az egyik sarokhoz.

– Jól van lányok! – fordult felénk, mikor beállította a zenét. – Álljatok a helyetekre, és kezdjük el az órát. Ma megtanuljuk a shufflin lépéseket.

Mindenki ugrálva beállt Drew mellé, én meg vonakodva elsétáltam leghátulra.

– Hm... Em gyere csak ide előre – szólt hátra Drew. Dühösen felpillantottam rá, mire gonoszkásan rám vigyorgott. Direkt csinálja. Felakar húzni.

– Nekem jó itt – forgattam a szemem. Biztos, hogy nem megyek előre.

– De nekem nem mert így nem látlak – biggyesztette le ajkait, mire a többiek felsóhajtottak. Megforgattam a szemem. Annyira látszik, hogy direkt csinálja! Csak cukkolni akar. Elmehet a fenébe.

– Még ma – sietettet. Durcásan elindultam előre, de így is csak a második sorba álltam be. Drew elnevette magát, majd beindította a zenét. Szerintem rám hagyta a dolgot. Szerencsére.

Vagy fél órán keresztül gyakoroltunk egy lépést, mivel azt akarta, hogy tökéletesen menjen nekünk. Nem tagadom jó mozgása van az biztos.

– Emily ne told ki a csípőd – zökkentett ki gondolatmenetemből Drew. Kicsit elbambultam. Upsz. Zavartan beleharaptam alsó ajkamba, majd újra beálltam a pozícióba.

– Most sem jó – csóválta meg a fejét. – Csináld újra.

Egyre idegesebb lettem. Mindenki engem bámult, amit kifejezetten utálok, mert ilyenkor konkréten semmi sem sikerül.

Nagy szenvedések után odasétált hozzám, és az egyik kezével a derekamat, a másikkal a hasamat fogta meg. Éreztem ahogy elönti a testemet a forróság.

– Húzd be a csípőd – utasított, közben segített is. – Na így jó.

Aprót bólintottam, mire elmosolyodott. Tipikus perverz mosoly volt, amitől a frász kerülgetett. Kész megkönnyebbülés volt mikor vissza sétált a helyére.

– Kezdjük újra! – kiáltotta, majd újra indította a zenét.

***

Óra végére teljesen lefáradtam. Izzadtam mint a ló, alig álltam már a lábamon. Éreztem, hogy szinte állva is el tudnék most aludni. Drew megköszönte az együttműködésünket, majd elengedett minket. Gyorsan rohantam öltözni, mivel anyu már várt otthon. Mikor kész lettem, elköszöntem a lányoktól, majd kiindultam. A kapuban még váltottam pár szót a portással (igen jóban vagyok vele, anyu barátnője) majd kisétáltam az épületből. Pár métert sem tettem meg, mikor nagyot dörgött, és eleredt az eső.

– Ez most komoly? – morogtam mérgesen magam elé. Ez a nap rémes. Alig várom már, hogy túl essek rajta.

– Emily! – kiáltott mögülem valaki. Megpördültem a tengelyem körül, és megpillantottam Drewt. Ahj mit akar már megint?

Ahogy látta, hogy megálltam, magára kapta a bőrdzsekijét, és elkezdett rohanni felém.

– Elvigyelek? Szakad az eső – kiáltotta.

– Nem mondod? Szerintem én is észre vettem.

– Ki tudja – vigyorgott, mikor végre elém ért. – Na eldobjalak?

– Nagyon kedves vagy, de azt hiszem hazatalálok. Meg nem hiszem, hogy örülnél, ha még egy övet el kéne vágjak.

Elmosolyodott.

– Azóta még nem cseréltem ki – vigyorgott.

– Hogy- hogy hirtelen ilyen kedves vagy velem? – ráncoltam a homlokom.

– Önmagam adom – vont vállat. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne röhögjek bele az arcába.

– Na persze – kuncogtam.

Drew szórakozott arcát felváltotta a durcás pofa. Nem tudom, hogy ezen mit sértődik be.

– Tudom, hogy te is vonzónak találsz – lépett hozzám közelebb.

– Ezt meg hol álmodtad? – nevettem gúnyosan.

– Nem álmodtam. Láttam – felelte, majd elindult az úton.

Dermedtem álltam, egy kis ideig, majd utána rohantam.

– Ugyan mikor?

– A táncon. Mikor hozzád értem elpirultál – mosolygott perverzen.

Éreztem, hogy megint elönt a pír, ezért elfordítottam a fejem. Milyen ciki, tényleg akkor elvörösödtem. Reménykedtem, hogy nem látta. Francba. Nem is értem, hogy miért. Nem érzek iránta semmit. Talán mert olyan váratlanul ért. Nem tudom.

– Nem vonzódom hozzád – nyögtem ki végül. – És ne tapizz le többet.

– Ez nem tapizás volt.

– De!

– Nem!

– De!

– Hisztis!

– Paraszt!

– Ó tényleg?! – állt meg mérgesen.

– Ó tényleg! – utánoztam én is.

Nem válaszolt. Egy ideig még farkasszemet néztünk, majd beletúrt a hajába, és szó nélkül tovább sétált. Nem értettem ezt a reakcióját, de annyira nem is érdekelt. Hirtelen eszembe jutott, hogy nekem rohannom kell haza, mert vendégek lesznek. Gyorsan elindultam a buszmegálló irányába. Nem számítottam erre az esőre, ezért nem is volt nálam esernyő. Nagyszerű ázott szarként állítok majd be. Biztos szimpatikus leszek így nekik. Végén még csövesnek néznek. Nagy merengésemet megzavarta a telefonom, amely jelzett, hogy jött egy SMS-em. Kíváncsian elővettem a táskámból, és megnyitottam az üzenetet...

Harmadik fejezet

Sziasztok drágáim!♥

Köszönöm a vissza jelzéseket, nagyon aranyosak vagytok!☺ Itt a harmadik fejezet is, ami Drew szemszögéből lesz. Remélem tetszeni fog:) Lehet, hogy ez kicsit rövidebb lett, de a kövit hosszabbra írom ígérem:) A történet még mindig nem bontakozott ki teljesen, de nem sokára meglátjátok a lényegét.♥ Addig is jó olvasást! Várom a véleményeteket!☻ Puszi: Betti♥

..................................................................................................................................................

*Drew szemszöge*

Lehet, hogy egy kicsit durva voltam Emilyvel, de nem tehettem mást, egyszerűen annyira ellenséges volt. Azok a dolgok, amiket hozzám vágott, hát nem estek valami túl jól. Igen, valóban ez tükröződik rólam, hogy egy bunkó, beképzelt pöcs vagyok, de hát nem tudok mit tenni. Ha a hírnévhez ez kell, ezzel kell élni. A társadalom ezt várja el. Már unom, hogy sok liba mindig kioktat, hogy milyen vagyok, de ha én mondok valami sértőt, akkor máris én vagyok a szemét mocsok. Semmi közük az életemhez, és a magánügyeimhez. Foglalkozzon mindenki a saját dolgával.

Egyébként meg láttam, mikor durcásan kiviharzott a teremből, és direkt bevágta hangosan maga mögött az ajtót. Azt hittem, hogy ott kapok röhögőgörcsöt. Hisztis liba. Fúj, de utálom az ilyeneket. Mikor jön végre egy olyan lány akivel végre önmagam lehetek? Akivel nem kell megjátszanom magam? Kivel, minden egyes másodperc csodálatos? Kinek kiönthetem a bajaim, miközben nem kell attól féljek, hogy elhíreszteli, és kinevet? Hát azt hiszem erre a lányra várhatok, még egy jó ideig. A mostani barátnőmmel, Elizabethtel is csak a hírnév miatt járok. Nagyon kezdem unni ezt a hamis életet.

Na, de vissza térve a táncórára, miután kiment hiszti kisasszony, hozzá fogtam a bemelegítéshez. Emma kiadta nekem azt a feladatot, hogy tanítsam meg nekik a LMFAO klipjéből azokat a bizonyos lépéseket. Lelkemre kötötte, hogy ne legyek velük türelmetlen, mivel eléggé nehéz lépések, és attól még, hogy én tudom, nem jelenti azt, hogy ők is olyan hamar megtudják tanulni bla, bla, bla. Nagyon szeretem Emmát, de na nem vagyok már ovis, én is tudok táncot tanítani, nem lehet olyan nehéz. Na igen legalábbis ezt gondoltam a mai napig. De miután elkezdtem az órát. Huh hát.. Kiderült, hogy „kicsit” jobb vagyok náluk. Nem tudom, hogy én siettem- e túlságosan, de alig tudtak követni. Ezért úgy döntöttem, hogy ezeket az LMFAO lépéseket jövő órára hagyom, ahol remélhetőleg Em is megjelenik.

Szóval táncóra után, elköszöntem tőlük, majd gyors összeszedtem a cuccaimat, és beszálltam az autómba. Épp indítottam volna be a motort, mikor megcsörrent a mobilom.

– Ahj basszus – morogtam, miközben előtúrtam az edző táskámból az Iphonom. Eliza hívott. Nagyot sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt most hozzá, de végül felvettem.

– Szia baba, mond – szóltam bele a telefonba.

– Drew, hol a fészkes fenébe voltál?! – üvöltött a mobilba, amit azonnal el is emeltem a fülemtől, még mielőtt megsüketülnék.

Fú, de utálom, mikor ilyen. Bár mikor nem?

– Eliza már mondtam, hogy órám volt – feleltem nyugodtan. Minek húzzam fel magam? Felesleges.

– Nem érdekel, hogy mid volt! Ötször hívtalak, de nem igaz, hogy te nem tudod felvenni azt a tetves telefont! – rikácsolta. Esküszöm, egyszer tuti meg fogok süketülni tőle, ha így folytatja. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam nem magas hangerővel válaszolni. Majdnem minden nap ez megy, és nekem már nagyon elegem van ebből.

- Bocs. Nem mutatta. Miért hívtál? - dőltem hátra az ülésben. Azt hiszem ez elfog tartani egy jó ideig.

– Hogy miért?! Megígérted, hogy elkísérsz a boltba ruhát venni! Most ezért egyedül kellett menjek! Lehet, hogy rossz ruhát vettem, ezért miattad!

Fáradtan beletúrtam a hajamba. Jaj istenem. Mert, ez most tényleg annyira lényeges.

– Figyelj, semmi gond biztos jól áll. De mondtam, hogy táncórát kell tartsak. Elfelejtetted?

– Szólhattál volna még egyszer, tudod nem csak a te dolgaid körül forog minden! Elegem van! – vágta hozzám a szavakat, majd kinyomott.

Megnéztem a mobilom képernyőjét, hogy biztos nincs e már vonalban. De nem volt. Dühösen behajítottam a táskámba a telefont, majd a kormányra támaszkodtam, és kínosan felnevettem. Annyira gáz, hogy így felkapja a vizet mindenen. Persze, minden körülöttem forog.. Inkább körülötte. Vettem egy nagy levegőt, majd beindítottam a motort, és haza indultam. Eléggé sietnem kellett, mert Emmával nem sokára skypolni fogok. Lelkemre kötötte, hogy pontos legyek, mert neki utána fontos dolga lesz. Persze kifog faggatni, hogy mi volt órán. Na nem baj, elmondok mindent. Alapból is mindig őszinte szoktam lenni, és Emmának meg amúgy sem hazudnék.

– Drew? Te vagy az? – kiabált anyu a konyhából, mikor beléptem a lakásba. Na még neki is ez a hülye kérdései.

– Nem anyu, egy betörő vagyok akinek véletlenül van kulcsa a lakáshoz – kiabáltam neki vissza, miközben húztam le a cipőmet.

Anyu válasza csak egy nagy kacagás volt. Mosolyogva kisétáltam a konyhába hozzá, és egy nagy puszit nyomtam az arcára. Kis termetű volt, de még is gyönyörű. Hosszú barna haját kontyba fogta, hogy ne lógjon bele főzés közben az ételbe. Rajta lévő köntösét, újra megkötötte, miközben felém fordult. Szemei ugyanolyan mogyoróbarnán csillogtak, mint az enyémeké. 36 éves, de meg sem látszik rajta. Mindenki fiatalabbnak nézi.

– Fiam, ne szemtelenkedj – nevetett rám.

– De hát csak puszit adtam – kötekedtem vigyorogva. Pedig jól tudtam, hogy nem erre értette.

Anyu mosolyogva megrázta a fejét, majd gondterhelt arcomat látva, azonnal komolyra váltott.

– Történt valami? – kavarta meg a levest, majd belekóstolt. – Hm… Kell még bele só.

Hát igen… Túl jól ismer.

– Hát, ha azt nézzük, igen – támaszkodtam neki a pultnak, majd a rajta lévő sajtból vettem egy kicsit, és a számba szórtam.

– Na Drew! Ne legyél mohó! – csapott rá a karomra.

– De olyan finom – nyúltam volna egy újabb adagért, de anya gyorsabb volt, és elvette előlem a tányért.

– Szóval? Mi történt? Baj volt táncórán?

– Bárcsak az lett volna – túrtam bele a hajamba idegesen. – Elizával megint összevesztünk.

Anyu, ahogy meghallotta a barátnőm nevét, azonnal abbahagyta a pakolászást, és felém fordult.

– Már megint? – sóhajtott. – Most min volt a vita?

– Elfelejtette, hogy táncórám volt ma, és gondolom várt rám egy csomót, és utána egyedül vette meg magának a ruháit. Attól fél, hogy rosszakat vett – ecseteltem anyunak az eseményeket, aki hitetlenül rázta a fejét. Sosem bírta Elizabethet.

– Ezért vágott ekkora hisztit? Hisz ez az ő hibája. Fiam, szakítanod kéne már vele nem gondolod? Össze kéne szedned egy hozzád való lányt. Nem egy ilyet.

– Anyu, jól tudom, de ha nincs akkor nem tehetek mást – löktem el magamat a pulttól, majd elindultam a lépcső felé.

– Attól még szakíthatnál vele! – kiáltott utánam, mire megtorpantam. – Miért nem teszed meg?

– Mert nem tehetem – sétáltam vissza. – Elizabeth nagyon jó a bosszú állásban.

– Egy ilyen fiú, mint te ne rettenjen már meg egy lánytól! Mutasd meg, hogy nem irányíthat téged! – kalimpált a fakanállal.

Mondjuk ebben igaza volt. De azért ez nem ilyen egyszerű.

– Nem akarok címlapsztorit a suli újságba, hogy szakítottunk – morogtam.

– Inkább leszel vele?

Nem tudtam mit feleljek. Fogalmam sincs mit tegyek. Anyának is igaza van, de nekem is. Minden felfordulna. Nem akarom én most ezt. Úgy döntöttem, inkább később agyalok ezen.

– Felmegyek, beszélek Emmával – mondtam, és meg sem várva a választ, felindultam a lépcsőkön, fel a szobámba. Nagy lakásba laktunk azt nem tagadom. Szép nagy kerttel. A szobám is tágas volt. Világos kék fala és szőnyege, jó hangulatot keltett. Gitárom a falnak volt támasztva az ágyam mellé. Az íróasztalom az ágyammal szemben volt, amin még egy laptop is pihent. Óriási ablakok pedig nagy fényt biztosítottak. Mellettem lévő szobába a húgom, Rocky lakott. Mivel, még csak 10 éves volt, neki tele volt játékkal a szobája. Falai és szőnyege rózsaszínek voltak. Rockynak is hozzám hasonlóan barna haja és szép barna szemei díszítették kis arcát. Bájos természete, miatt mindenki szerette. Olyan jó, hogy neki nem kell ilyen életet élnie, és másnak adnia magát mint nekem. Ő legalább önmaga lehet. Nagyon szeretem.

Szobámba érve, gyorsan bekapcsoltam a laptopom, és hívást indítottam Emmának. Azonnal felvette.

– Szia! Na mi volt? – ostromolt le azonnal a kérdésével.

– Semmi különös, igazából aranyosak voltak – kezdtem magyarázni mosolyogva. – Bár nehezen tudtak követni, lehet, hogy elsiettem egy kicsit. De amúgy ügyesek voltak. Kivéve Emily, mert ő nem maradt az órán.

– Hogy- hogy? – nézett rám döbbenten. – Emily minden órán ott van! Ő a legszorgalmasabb!

– Volt egy kis összetűzésünk... – forgattam a szemem.

– Micsoda? Mi? Mondtam, hogy ne veszekedj senkivel!

– Nem én kezdtem – tartottam fel a kezem.

– Emily? Az lehetetlen olyan kedves és jószívű lány!

Gúnyosan felnevettem. Na persze. Ő és a kedvesség.

– Kérj tőle bocsánatot! – parancsolt rám.

Döbbenten meredtem rá.

– Biztos, hogy nem – ráztam a fejem határozottan.

– Drew, most az egyszer tedd félre a büszkeséged, és hívd fel! – utasított ellentmondást nem tűrően. Hát ezt nem hiszem el. Kellett nekem felhozni.

– De… – kezdtem volna ellenkezni, de leintett.

– Drew! Most!

– De a telefonszámát sem tudom!

– Semmi gond. Nekem megvan.

Miután megadta Emma, Emily mobilszámát, letette a skypot, és mondta, hogy holnap felhív és kikérdez, hogy mi volt. Ha kell Emilyt is felhívja, hogy biztosra menjen, hogy felhívtam. Szóval muszáj lesz. Vonakodva előkotortam a telefonom, majd beütöttem a számot, és hívást indítottam. Nem kellett sokat várjak, fel is vette:

– Igen?

Második fejezet

Hát sziasztok!:)

Köszönöm a visszajelzéseket! Nagyon jól estek, és bízom benne, hogy egyre többen lesznek majd olvasók. :) Siettem ezzel a résszel ahogy csak tudtam. Majd későbbiekben lesz majd Drew szemszöge is, ha majd szükségesnek tartom. :) Persze ha szeretnétek. Erről is leírhatnátok a véleményeteket kommentben. :) Na de nem húzom tovább az időt! Itt a második fejezet is!♥ Köszönöm, hogy támogattok szeretlek titeket és várom megint majd a véleményeket!  

                                                                                                                                Puszi: Betti♥♥♥

.............................................................................................................................................

*Emily szemszöge*

– Hogy érted azt, hogy nem mondott semmit?! – csapkodott Hanna a padján. Hát igen, továbbítottam Ben üzenetét neki. Hát… Nem fogadta valami lelkesen… A legrosszabb, hogy rajtam fogja ezt most kitölteni. Pedig én arról nem tehetek, hogy bunkó, öntelt, beképzelt, egoista ez a gyerek.

– Hát mondom, annyit mondott, hogy ez a test nem eladó – forgattam a szemem. Na ezzel sem könnyítettem a helyzeten az tuti.

Hanna felvonta a szemöldökét.

– Mi van?!

– Én sem értettem! – tartottam fel a kezem. Komolyan mondom, bárcsak ne mentem volna oda. Most nem lenne ez a hiszti.

– Mit mondtál neki?!

Idegesen beleharaptam alsó ajkamba. Komolyan mint egy rendőrségi kihallgatás.

– Hát, hogy a levelekről szeretnék vele beszélni, és, hogy miért nem megy oda hozzád. De olyan fejet vágott mikor magyaráztam neki, mintha nem tudna semmiről.

– Mi? Miért? Nem értem! – túrt bele idegesen a hajába.

Nem tudtam mit feleljek. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a legrosszabb, ha valaki azt mondja, hogy sajnálom. Szóval inkább csendbe maradtam.

– Lehet, hogy nekem kellett volna vele beszéljek? – fordult felém kétségbeesetten.

– Lehet, hogy az lett volna a jobb – mosolyogtam rá szomorúan.

Szegényt úgy sajnálom. Elég rossz érzés lehet most ez a tehetetlenség. Úgy segítenék most rajta, de ebben a helyzetben jobb ha inkább hagyjuk a dolgokat, hogy történjenek maguktól.

– Miért nem beszéltél le róla?! – roskadt könnyes szemekkel a székre.

Na király, most én lettem a hibás.

– Én sem tudtam, hogy ez lesz. Hidd el, ha tudtam volna, nem mentem volna oda. Csak segíteni akartam. Azt akartam, hogy boldog legyél.

Egy nagy kövér könnycsepp folyt végig az arcán, ami egyenesen a karjára pottyant. Rám emelte tekintetét.

– Idióta voltam – motyogta.

– Ez nem igaz – szóltam közbe. Úgy utálom mikor magát szidja. Nem tudhatta, hogy ez fog történni.

– Egy idióta voltam – folytatta. – Hogy rád mertem bízni ezt az egész ügyet.

Épp közbe akartam szólni, mikor is eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. Várjunk. Most komolyan mindent rám akar kenni?

– Micsoda? – vontam fel a szemöldököm. – Te makacskodtál! Nehogy én legyek már a hibás!

Dühösen felállt, és arrébb rúgta a székét.

– Ha olyan okoska vagy, akkor miért nem láttad ezt is előre, hogy ez lesz belőle?! – nézett dühösen a szemeimbe, majd kiviharzott a teremből. Teljesen ledöbbentem. Na erre sem számítottam. De jó, hogy minden az én hibám lett...

– Hanna! – rohantam utána, de az ajtónál beleütköztem a nyelvtan tanárba.

Szemüvegét feljebb nyomta, majd egyenesen rám meredt azzal a bagoly tekintetével. Nem csúfolásként, de tényleg úgy nézett ki. Körülbelül 50-ik évét üthette. Vékony termetű volt. Szokásához híven, barna öltönyt viselt, és fekete vászon nadrágot. Brrr. Eléggé régimódi az öltözködése az biztos, de valahogy mégsem tudtam utálni. Kedves természete volt. Mi csak úgy hívtuk az osztállyal, hogy Mr. Einstein.

– Kedves Emily! Maga hova készül becsöngetés után? – tolt vissza a terembe, majd a tanári asztalhoz sétált.

– Hanna után – mutattam az ajtó felé, ahol az imént nagy indulatok közt távozott a barátnőm. Bár nem is értem, hogy ezek után miért rohanok utána.

– Hanna nem érezte jól magát, ezért tőlem kikéredzkedett az illemhelyre – magyarázta a tanár úr. – Na fáradjon a helyére.

Na igen. Azt még elfelejtettem hozzá tenni, hogy ő az egyetlen aki, a WC-t illemhelynek hívja. Hm… Tényleg régimódi.

Megadóan felsóhajtottam, és a helyemre botorkáltam. Valahogyan sikerült végigszenvednem az órát. Adamet lefeleltették kettesre, aminek kifejezetten örült, mivel így nem állt bukásra. Az óra vége felé Hanna is betessékelte magát a terembe. Leült mellém, de véletlenül sem nézett rám. Teljesen elfordult tőlem, még a székét is arrébb húzta. Azon csodálkoztam, hogy nem esett ki a padból. De komolyan. Nem értem mi baja van. Tényleg nem tehettem semmiről.

Óriási megkönnyebbülés volt, mikor végre meghallottam a csengő hangját. Köszönés után, még a tanár ki sem ment, de én már a hátizsákommal, kirontottam a teremből. A többi diák is már a folyosón zajongott, és egymást lökdösték. Hála égnek ma nem volt sok órám, szóval mehettem táncra. Végre kikapcsolódhatok. Jó kedvűen leugráltam a lépcsőfokokon. Hannán pedig nem fogom magam idegesíteni. Majd rájön, hogy nem az én hibámból történt ez az egész.

Gyorsan kiértem a suliból, és elindultam a szokásos kis utcámon az órámra. Mindig itt jövök mert olyan hangulatos. Jobbról is, és balról is fák övezték az utat. Az ősz miatt, az ágaikat sárgás-barnás levelek díszítették. Párról már hullott is le levél, amik a betont fedték be. Elővettem a telefonom, a fülhallgatóm, és zenét hallgattam. Benyomtam a LMFAO-Party Rock-t. Nem tudom miért, de most nagyon rá voltam kattanva. A tánctanárnő megígérte, hogy megtanítja nekünk a videóban lévő tánclépéseket. Na az lesz még nagyon menő. Nagyon várom már.

Hamarosan megérkeztem egy nagy kék épület elé, amit tánc stúdiónak hív mindenki. Hát igen, mi nekünk itt vannak megtartva a táncóráink. Nagyon szeretem, mert nagyon nagy helyet ad a táncolásra. Plusz még egy színpad is található benne, amin majd gyakorolhatunk, ha megyünk versenyekre. Igaz, hogy még egyszer sem voltunk, mert nem adódott rá lehetőség, de azért reménykedek benne, hogy egyszer elmegyünk egyre. Az sem lenne baj, ha nem érnénk el helyezést, csak nevezzünk be. Gyorsan besiettem a stúdióba, közben kiszedtem a fülemből a fülest, majd a telefonnal együtt beraktam a táskámba. Az öltözőben egyik táncostársamat sem találtam. Elkéstem volna? Idegesen az órámra pillantottam, de időben voltam. Akkor nem értem, hol vannak. Lehet, hogy már gyakorolnak? Gyorsan átöltöztem, majd felkötöttem a hajam, és kisiettem a táncterembe. Ahogy sejtettem, már mindenki ott volt, de még senki sem táncolt. A másik amit még felfedeztem, hogy a tánctanárnő sehol sincsen. Értetlenül sétáltam a lányokhoz.

– Sziasztok!

– Szia Emily! – köszöntek vissza mosolyogva.

Összesen 15-en voltunk a csoportban, de mindig jól össze tudtunk dolgozni. Nagyon szeretem őket.

– Hát Emma néni? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem hallottál róla? Elutazott, ezért más fog helyettesíteni – válaszolt a kérdésemre Sziszi. Barna hajfürtjeit nézegetve, nagy sóhaj hagyta el a száját. Sosem szerette felkötni a haját, mert szerinte úgy nem lehet tánc közben jól rázni.

– Ne már… – ültem fel nyöszörögve a színpadra. – Pedig már úgy beleéltem magam, hogy megtanuljuk a LMFAO videóklépjébből azokat a lépéseket.

– Ja azokat én is vártam már – bólintott Sarah, majd izgatottan felénk kapta a fejét. – Szerintetek ki fog helyettesíteni?

– Szerintem egy beképzelt liba, aki azt hiszi, hogy jobb nálunk – jött oda hozzánk Lucy, miközben a hajával bajlódott.

– Ha eleve tanár lesz akkor csak jobb nálunk – mosolyogtam rá, mire csak durcásan megforgatta a szemét.

– Szerintem egy rohadt helyes srác, kocka hassal – sóvárgott mellőlem Sziszi.

A többiek felhördültek.

– Sziszi, ugyan ide mikor jönne helyes srác jó testtel? Annyira nem vagyunk szerencsések – siránkozott Jessie.

Sziszi vállat vont, mire a háttérből egy hangos ajtócsapódás hallatszott. Mindenki ledöbbenve nézte a belépő fiút aki egy szál szürke nadrágban, kocka hassal (!!!) belépett a terembe. Az arca még nem látszott, mert a homály beárnyékolta, mivel csak mi felettünk volt felkapcsolva a lámpa.

– Sziszi… – suttogta izgatottan Jessie. – Ez az aminek látszik?

– Ühüm… – dadogta a lány. – Mindjárt elájulok.

A titokzatos srác felkapcsolta a villanyokat, amik néhány pislákolással pár másodperc múlva felkapcsolódtak, és mikor láthatóvá vállt az arca, a többiek olvadozni, én meg legszívesebben siránkozni akartam volna. Döbbenten bámultam a srácra, aki határozott léptekkel haladt felénk. Törölközőjét feldobta a színpadra, üvegét pedig letette a fal mellé.

– Sziasztok. Drew vagyok, és egy jó ideig én foglak titeket helyettesíteni, mivel Emma elutazott. Tudjátok ő a nénikém szóval ennyivel tartozom neki – magyarázta bőszen, majd unottan ránk nézett.

Oké kétszeres sokk. Emma, Drew nénikéje?! És most ez a beképzelt idióta tartja nekünk a táncot?! Ezt nem hiszem el! Ez rémálom!

– Csípj meg – suttogtam rémültem Sarahnak.

– Ugye, hogy hihetetlen? – hüppögte ámultan.

– Ez nem történhet meg! Ez nem! Nem! Csípj meg!

– Öhm oké….

Egy kis ideig még furán méregetett, de végül megtette. De semmi. Ez nem álom. Ez a valóság.

– Oké. Ha abbahagytátok egymás csipegetését, akkor örülnék, ha… – sétált oda hozzánk Drew, de mikor észrevett teljesen ledöbbent. – Te?

Na és még ez a megszólítás! Meg tudnám fojtani, egy kanál vízben.

– Igen, nevem is van – kötözködtem. – És hidd el. Én is úgy örülök neked, mint te nekem.

Drew felvonta a szemöldökét, amitől a lányok egyszerre felsóhajtottak. Nem tudom, mit esznek rajta, hisz tök bunkó! Na majd, ha jobban megismerik….

– Ja igen, bocs. Melissza – legyintett Drew.

– Emily – javítottam ki.

– Túl hosszú. Elég az Em.

– Már bocs, de ki engedte meg, hogy így hívj?! – háborodtam fel.

– Én – villantotta rám a colgate mosolyát. – Viszont téged már ismerlek valamennyire. Szóval térjünk rá a következőre emberre.

Még, hogy ismer! Még a nevemet sem tudta. Kész szánalom. Biztos, hogy nem maradok az óráján. Akármennyire, is vártam már, hogy táncolhassak.

– Nem ismersz. Egy kicsit sem – szóltam utána, mikor tovább sétált a lányokhoz. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak vissza.

Drew felszólalásomra azonnal megtorpant, majd egy gúnyos molyossal, felém fordult, és elém sétált. Arcát belefúrta az enyémbe, és mélyen a szemembe nézett. Alig volt közöttünk pár centi. Na jó, annyiban tényleg nem hazudtak a lányok, hogy szép szeme van. De csak ennyi. Nem is értem a többieket. Biztos, ha most más lány a helyemben lenne, itt ájulna el. Na de rám semmit sem hatott a közelsége. Maximum csak annyit, hogy erősebb késztetést éreztem, hogy kitépjem a haját. Lassan a fülemhez hajolt.

– Addig jó – súgta, közben az ajka súrolta a fülem. – Nem vagy valami elviselhető személyiség.

Hát az eszem megáll! Pont ő mondja?! Fú, mindjárt felképelem! Mérgesen ellöktem magamtól.

– Már bocs, de ha azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról, akkor jó nagy tévedésben vagy – köptem neki a szavakat. – És pont te oktatsz ki?! Undorító vagy!

Drew válaszként csak kiröhögött, majd a többiek felé pillantott. Csak most vettem észre, hogy mindenki minket bámult döbbenten. Gondolom, ők eddig azt sem tudták, hogy ismerjük egymást. Drew mosolyogva oda ment a táncostársaimhoz, és elkezdett velük jófejeskedni. Hát ezt a kétszínű alakot! Egy jó bő negyed óra után, körülbelül már a sírás határán lehettem, mikor megelégeltem az egész ügyet. Mindenki jót nevetgélt Drew-val, csak én ücsörögtem unottan a színpadon. Miért nem táncolunk?! Hisz ezért vagyunk itt nem?!

– Már bocsi, de nem kezdenénk el az órát? – szóltam közbe, de senki nem figyelt rám. Mindenki Drewval volt elfoglalva. Nekem meg ekkor telt be a pohár. Dühösen leugrottam a színpadról, majd kimentem a teremből, és direkt jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Na ezért is kár volt eljönni. Ilyen rossz napom sem volt még. Először Hanna sértődik be rám, most meg ez az ügy… Mára ez betett az tuti.

Gyorsan átöltöztem, majd összeszedtem a cuccaimat, és elindultam haza. Ekkora gyűlöletet sem éreztem még sosem az is biztos. Ezt még vissza fogja kapni. Kétszeresen.