Hatodik fejezet

Sziasztok drágaságaim!♥ 

Sajnálom, hogy késtem, csak egész héten lovas táborban voltam, reggel mentem este gyüttem szóval nem nagyon volt időm. De innentől rendszert fogok bevezetni, minden szombaton fogok szolgálni új résszel. Megint megszeretném köszönni a kommentelőknek, hogy szántak időt a véleményfejtésükre!:)  Ja és köszönöm azoknak akik olvassák a blogomat! Remélem nem fogok nektek egy résszel sem csalódást okozni! Na, de nem húzom tovább az időt!:) Imádlak titeket, jó olvasást! Várom ugyanúgy a komikat! Minél többen!☺  Ui.: Ha valamelyik filmhez vagy könyvhöz hasonlítana az egyik részlet akkor ne essetek kétségbe, nem loptam sehonnan , minden a saját fejemből találtam ki! :)                                                                                                                                                                                                                                                             Puszii: Betti♥♥

..........................................................................................................................

*Emily szemszöge*

Mama levele annyira meglepett, hogy kétszer átkellet fussam a szöveget, amit írt. Alig hittem a szememnek. Miről beszél? Milyen kiválasztott? Kik keresnek? Milyen ellenség? Bántani akarnak? Mit kell tennem? Ezek a kérdések tömkelege kavargott a fejemben. Egyszerre elfogott a félelem és a kíváncsiság érzete. A nyakláncot a nyakamba akasztottam, a naplót pedig felkaptam és magammal vittem. Ennek még hasznát veszem az biztos. Ahogy sétáltam le a lépcsőn beugrott, hogy anyától még mekkora szidást fogok kapni ha haza érek. Te jó ég. Örök szobafogságot kapok az tuti. Remegve sétáltam haza, majd mikor benyitottam felkészültem a legrosszabbra... De meglepettségemre nem az a látvány fogadott, mint amire vártam. Anya sírva ült a kanapén, és telefonon próbálta elérni gondolom apát. Ott ült mellette Hanna meg Drew is. Jó nem is Hanna lepett meg leginkább, hanem az a pöcs. Mit keres már megint itt? Csak nem számolt be anyának a tegnap estéről? Jaj. Akkor kétszeres szoba fogság. Anyu, ahogy meglátott szinte a nyakamba ugrott örömében, és sírva ölelt át.

– Te jó ég Emily! – szorított magához. – Azt hittem sosem fogsz előkerülni. Kérlek ne haragudj rám!

– Nem, én kérek bocsánatot, nem kellett volna kiszökjek, meg a többi dolog. De gondolom már értesültél róluk – néztem gyanakvóan Drew felé aki unottan bámulta a jelenetünket.

– Nem még nem – nézett rám riadtan anya. – Mi történt?

Döbbenten néztem Hannára, majd Drewvre. Egyikük sem mondott semmit? Vagyis inkább az a kérdés, hogy Drew nem köpött be?

– Egy pillanat anyu – mosolyogtam rá, majd odasétáltam Drewhez, és kirángattam a konyhába.

Engedelmesen követett, majd lazán neki támaszkodott a konyha pultnak.

– Halljam mi a terved? – vontam fel a szemöldököm.

Kérdésem hallatán elmosolyodott.

– Miről beszélsz? – tetette mintha nem tudna semmit.

– Tudod te jól. Miért nem köptél be?

– Ha már így átrángattak hozzátok filmnézés közepén...

– Lényegre – szakítottam félbe.

– Egy, azt kérdezte, hogy hol vagy, amiről fogalmam sem volt. Kettő, nem volt kedvem regét mesélni anyudnak, hogy le akartál smárolni, és, hogy az este berúgtál. Azt hiszem ezért. Nem volt semmi jótékonykodási hátterem, és tervem sem. De ha már így mondod...

– Fogd be – morogtam. – Szólhattál volna, mielőtt kikotyogom anyának. Most elkel mondjak neki mindent. És te még azt várod, hogy észrevegyem benned a jó fiút.

Félmosolyra húzta a száját, majd közelebb jött hozzám, és neki tolt az asztalnak.

– Nyugi cica azzal már felhagytam azt hiszem picsákkal nincs kedvem barátkozni. És ha most megbocsájtasz – köszörülte meg a torkát, majd ellökött magától, és az ajtó felé indult, de hirtelen megtorpant. Én is oda pillantottam, de azt hiszem abban a másodpercben meg is bántam. Anya állt az ajtóban, és azt hiszem az egész beszélgetésünket hallotta. Klassz, azt hiszem nekem már nem is kell magyarázkodjak. Nem hiszem el anya most egy nagy ribancnak fog tartani, pedig tudja jól, hogy nem vagyok az csak tegnap teljesen kiakadtam, és elvesztettem a fejem. De ezt neki megmagyarázni... Mindig is jó voltam. Teljesítettem amit kért tőlem akármikor. A tanulmányi eredményem négyes... És most gondolom nagyot csalódott bennem. Szuper.

– Drew kérlek, menjetek haza Hannával – lépett beljebb anyu. – A többi lerendezem Emilyvel.

– Rendben. Csókolom – mosolygott anyukámra, majd gonoszkás vigyort küldött felém, és elhagyta a konyhát. Micsoda kétszínű egy alak!

– Tudom, mire gondolsz anyu, de nem vagyok ribanc. Nem feküdtem le senkivel, csak tegnap kivoltam teljesen, és ittam – kezdtem el hadarni, mikor ketten maradtunk. – De nem sokat. De azt hiszem erős ital volt ami miatt berúgtam, de tudod jól, hogy még sosem tettem ilyet. Valahogy elkeveredtem Drewékhez, de egyszerűen nem voltam nagyon magamnál. Józanul biztos nem nyomultam volna rá. Reggelre alig emlékeztem a tegnapi esetről. Tudom, hogy most csalódtál, de nagyon sajnálom. Tényleg. Ilyen nem lesz többé. Megígérem.

– Nem csalódtam – ölelt meg. Reakciójára nagyon ledöbbentem. – Csak féltettelek. Sajnálom, nem akartalak úgy megijeszteni. De Emily, mindennek van következménye ugye tudod?

– Persze. Szobafogságot kapok?

– Nem. Egy hétig te mosogatsz. Nincs Tv, gép, sem semmi kütyü amit tudnál nyomogatni. Iskola után nem mehetsz el barátokkal, haza jössz. Ja és nincs édesség sem. És a tánc...

– Ne csak a táncot ne!

– Jól van. Én bízom benned. A tánc az maradhat. De tánc után jössz haza tanulni. Semmi szórakozás.

– Mama házába majd elnézhetek?

Tőlem eltilthat mindentől, de nekem kikel ezt az egész dolgot derítenem. Nem értem, minden olyan gyorsan zúdult rám.

– Mit akarsz te a mama házában csinálni? – nézett rám kérdően.

– Semmit, csak hiányzik meg minden – füllentettem, amit nem nagyon szoktam főleg nem anyának, ezért egy kis lelkiismeret furdalásom is volt.

– Hát jó, benézhetsz hozzá, de nem hosszú időre – mosolygott rám, majd neki állt a főzésnek. – Most meg menj fel, és tanulj. A kütyüidért nemsokára felmegyek.

Húha akkor még gyors felkel menjek facebookra, hogy közöljem a barátaimmal, hogy ne írjanak egy jó ideig nem leszek fent neten. Így is tettem, gyorsan felrohantam a szobámba, és előtúrtam a telóm. Facebookon jött három üzenetem. Egy Hannától, és Drewtól. Meg egy névtelentől? Hm... Rámentem Hanna üzijére:

Lenyomtam Hanna chat ablakát, majd rámentem Drewére. Kíváncsi vagyok, hogy most milyen beszólást tesz felém.

Épp egy hosszú kiosztó szöveget akartam írni, mikor beugrott a névtelen üzenet amit kaptam. Bezártam Drew chat fejét, majd rámentem az üzire.

Ijedten meredtem a képernyőre. Ki lehet ez? És honnan tud a nyakláncról?  A facebook jelezte, hogy a névtelen üzenet küldő látta, amit írtan neki. Körülbelül tíz percet várhattam, mire elkönyvelhettem, hogy nem fog válaszolni. Anya utána rá pár percre rontott be a szobámba egy zacskóval(?), és elkezdte beledobálni az összes olyan cuccom amivel ellehetnék a szobában. A telefonomat is beleértve.

– Így ni – mosolygott elégedetten. – Most meg menj, és feküdj le. Késő van már.

– Anya még csak...

– Ez is beleszámít a büntetésbe – szakított félbe. – Fürödj meg, és alvás!

***

Reggel borzalmas nyűgösen keltem. Tegnap este elfelejtettem hajat mosni, szóval ezt most reggel intéztem el. Mire elkészültem mindennel, már megint rohannom kellett a buszra. A nyakláncot gyorsan a nyakamba akasztottam, és a megállóig meg sem álltam. Pont el tudtam érni, de azért a buszvezető dühös pillantását megkaptam. Ahogy megérkeztem, Hanna nekem támadt szokásához hívően.

– Em!!! – visította. – Új srác van a suliban!

Hát igen, ami új történik a suliban, arról a barátnőm azonnal értesül. Bár, most nem tudott nagyon izgatni ez az új fiú téma, mivel az agyam most a névtelen üzenet küldőjén kattogott. Valaki tudja a titkom. Ami baj... Azt hiszem. Mind egy nem értem mi folyik itt.

– Az jó – mosolyogtam kényszeredetten.

– Nem erre a reakcióra vártam. Emily, ez a fiú nagyon helyes! És...

– Nem érdekel – szakítottam félbe, mire hökkenten bámult rám. – Sajnálom Hanna, de most erre nem érek rá.

– Valami gond van? – fürkészett kíváncsian.

– Nincs semmi gond.

Nem akartam ilyen flegma lenni vele, de egyszerűen nem tudok mit tenni. Ideges vagyok, és feszült. A mama levele teljesen felzaklatott. Az udvaron lévő padhoz sétáltam, majd leültem az egyik padra. Hanna nem követett. Gondolom jobbnak látta, ha egy kicsit egyedül hagy. Ami jól is jött most. A nyakláncomat kezdtem el fürkészni, hátha találok rajta valamit ami segíthet, mikor mellém telepedett egy srác. Oldalra fordítottam a tekintetem, és ahogy megpillantottam szívem dobogása ezerszeresére ugrott. A haja szőkésbarna, ami tökéletesen pontossággal volt felzselézve. Szemei tengerkék színben csillogtak. Arca tökéletes sima, egy pattanás sem volt rajta. Ajkai teltek voltak, olyan álom pasi beütést keltett. Sosem éreztem még ilyet, olyan különös volt, de egyben jó érzés. Azt hiszem a szerelem érzése. Az ámulattól tátva maradt a szám, amit gyors becsuktam, mielőtt jól leégetném magam. Végignéztem rajta. Még a stílusa is állati jó volt. A mai divatnak megfelelő. És pont mellém ült. Huh.

– Szia – nézett rám mosolyogva. Basszus. Lehet, hogy látta ahogy bámulom? Jaj. Annyira elbambultam, hogy nem is figyeltem, hogy merre néz...

– Öh huh izé helló – dadogtam hülyén. Na jó ennél gázzab már nem is lehetnék.

– Bocsi ha megzavartalak – vigyorodott el rajtam. – Csak tudod láttam, hogy...

– Nem bámultakat!!!!! Csak elbambultam, meg minden – vágtam közbe védekezően, és közben fülig pirultam.

– Én nem is arra értettem – nevetett. – A nyakláncodra értettem. Valami gyönyörű! Csak úgy mint te.

Kínosan felnevettem.

– Ja, hogy úgy! Jaj ne haragudj, hogy az előbb közbe vágtam nem akartam tuskónak tűnni! – hadonásztam védekezően.

– Nem tűntél annak – ült közelebb hozzám, majd megfogta a nyakláncomat. – Wow. Jól gondoltam, hogy ez az...

Nem értettem, hogy ezt mire érti, de meg sem tudtam volna kérdezni, mivel Egy: Megéreztem az illatát, ami csodálatos volt, szerintem meg sem tudtam volna szólalni, ha próbáltam volna akkor se.

Kettő: Abban a másodpercben csörtetett ki Drew és a bandája az udvarra, és egyenesen felénk tartottak, ami miatt majd nem sokkot kaptam.

– Bendy! – pacsizott le Drew a mellettem ülő fiúval. Na ne… Ezek haverok???

– Hé Drew! – állt fel mellőlem ezek szerint Bendy. – Mi a helyzet?

Oké, most, hogy így kicsit magamhoz tértem vegyük át a dolgokat. Először is még sosem láttam a suliba, szóval lehetséges, hogy ő az új srác?! Én meg ügyesen első látásra beleestem. Nagyszerű. A második dolog az, hogy Drew haverja, szóval ügyesen beszívtam. De hát ő ült mellém. De én stíroltam le. Ah hülye vagyok.

– Látom próbálod felszedni a libákat – nevetett gúnyosan Drew, majd végig mért. Fúj.

– Nem hinném, hogy ez a lány liba – vont vállat mosolyogva Bendy. Nem kell szerintem részletezzem: Fülig pirultam. Milyen rendes!

– Mi a neved? – fordult felém.

– Emily – mosolyodtam el.

– Szép név. Akkor majd még találkozunk hercegnő – kacsintott rám, majd Drewékkel tovább állt.

Te jó ég... Hercegnőnek szólított! Ahw. Ez a pasi egy főnyeremény. De ez a Drew egy seggfej. Elmélkedésem közepette, becsöngette órára, ezért gyors felpattantam a padról, és felrohantam. A kövi szünetben mindent elmeséltem Hannának, amit suli után haza felé menet ki is tárgyaltunk.

– Juj én mondtam, hogy jól néz ki!– ugrált boldogan mellettem. – Olyan szerencsés vagy!

– Neked is ott van Ben. Tényleg mi van vele? Nem is nagyon hallottam róla mostanában.

– Ah hosszú – legyintett. – Azt a levelet egy másik Hannának szánta.

–  Azért viselkedett akkor olyan furcsán mikor kérdezgettem a levélről!

– Ja, de én azt nem értem, hogy honnan tudta, hogy nem az a Hanna vagyok, akinek írta.

– Na mondjuk ez jó kérdés – tűnődtem el.

Agyalásunkat egy éles hang zavarta meg.

– Emily!!! – kiáltott rám valaki a hátunk mögül.

Mind ketten megfordultunk, és megpillantottuk Bendyt ahogy felénk száguld. Mikor elénk ért, lihegve kifújta magát.

– Sziasztok – mosolygott ránk végül. – Jó gyorsan haladtok. Hanna majd elájult mellettem. Bár én is.

– Sz… Szia – dadogtunk egyszerre.

– Ti mindig egyszerre beszéltek? – nevetett fel, és közben kivillantotta hófehér fogait. Wow.

– Nem – vágtuk rá. Na jó ez bizar.

– Vagyis de – vigyorgott, és Hanna felé fordult. – Téged még nem ismerlek. Bendy vagyok.

– Hanna – pirult el, majd kezet fogtak.

– Örülök – mosolygott, majd felém fordult. – Beszélhetnénk?

– Velem? – döbbentem le. Hannára pillantottam aki hevesen bólogatott. – Öhm persze. Beszéljünk.

Elköszöntem Hannától, aki like jelet mutatott az ujjával, mikor Bendy nem figyelt. Elindultunk öhm hát nem tudom hova. Egy mezőn mentünk át, mikor Bendy végre megtörte a csendet.

– A nyakláncról lenne szó – kezdte, mire a gyomrom össze ugrott. Remélem nem tudja a titkom...

– Szóval, nem tudom, hogy tudod e már, hogy ez nem egy átlagos nyaklánc – folytatta.

– Honnan tudsz te erről? – torpantam meg hirtelen. Ez ijesztő, azt hittem csak én tudok róla. Meg az ellenség. De Bendy nem tűnik ellenségnek. Akkor honnan tudja?

– Bízol bennem? – fordult felém, de nem válaszoltam.

– Alig ismerlek- nyeltem nagyot. – Honnan tudsz erről? Nem válaszoltál.

– Mindent elmagyarázok, csak gyere – nyújtotta a kezét. Most azt akarja, hogy megfogjam? Úristen! Éreztem hogy megint vörösödni kezdek. Nem tudtam mit lépjek. Nem tudom, hogy bízhatok e benne.

Közelebb lépett hozzám, majd kezét az arcomra simította.

– Bízz bennem – suttogta. – Csak segíteni szeretnék. Hogy tudd, hogy milyen erő van a kezedben.

– Rendben – bólintottam, mire elmosolyodott, és kezét rákulcsolta az enyémre. A pillangók a gyomromban abban a pillanatban repkedni kezdtek, és boldogság árasztott el. Sosem éreztem még ilyet.

Újra elindultunk, és folytatni kezdte az elkezdett monológját.

– Már régóta vártam, hogy előbukkanjon ez a lány. Vagyis te. Ez a nyaklánc olyan erőt ad, amit el sem tudsz képzelni. Plusz megvéd az ellenségtől. Nem tudod, hogy mekkora szükség van rád.

– Miért? Mit kell tegyek?

– Nem rég megnyílt egy kapu. Nem, nem olyan mint a bejárati ajtóé. Hanem egy alvilági kapu.

– Ugyan kérlek, ilyenek nem léteznek – legyintettem nevetve.

– Vedd komolyan Emily. Igenis vannak ilyenek. És nagyon veszélyesek. Ezek az úgy nevezett Yungletek.

– Yung mik? – vontam fel a szemöldököm. Ez tiszta nevetséges.

– Alvilágban élő lelkek. Ember formát is fel tudnak ölteni, és olyanokra vadásznak mint amilyen te vagy.

– Miért rám vadásznak? És nem értem. Nem úgy volt, hogy csak én vagyok az úgynevezett kiválasztott? Mi a feladatom?

– Azért rád vadásznak, mert el akarnak pusztítani. Veszélyt jelentesz rájuk, és az embereikre. És nem, nem csak te vagy a kiválasztott. Egy csoportot fognak alkotni a kiválasztottak. Meg kell egymást találnotok. A feladatotok az, hogy megtaláljátok a drága követ, és lezárjátok ezt a megnyílt kaput. És plusz elpusztítani Yungleteket akik kiszabadultak és itt garázdálkodnak.

– Honnan találom meg a társaimat? És honnan tudom, hogy melyik Yunglet az emberek közül?

– A csapattársaid egy idővel majd előkerülnek. És a nyaklánc segítségével fogod tudni a Yungleteket felismerni. A nyaklánc izzani fog ha az ellenség vagyis ha ők a közelben vannak.

Ezeket hallva valahogy jobban kezdtem felfogni a sorsomat. Éreztem, hogy még csak most fog igazán elkezdődni a kaland. Remélem nemsokára megtalálom a többieket is. Bendy sokat tud erről. Vajon ő is kiválasztott?