Második fejezet

Hát sziasztok!:)

Köszönöm a visszajelzéseket! Nagyon jól estek, és bízom benne, hogy egyre többen lesznek majd olvasók. :) Siettem ezzel a résszel ahogy csak tudtam. Majd későbbiekben lesz majd Drew szemszöge is, ha majd szükségesnek tartom. :) Persze ha szeretnétek. Erről is leírhatnátok a véleményeteket kommentben. :) Na de nem húzom tovább az időt! Itt a második fejezet is!♥ Köszönöm, hogy támogattok szeretlek titeket és várom megint majd a véleményeket!  

                                                                                                                                Puszi: Betti♥♥♥

.............................................................................................................................................

*Emily szemszöge*

– Hogy érted azt, hogy nem mondott semmit?! – csapkodott Hanna a padján. Hát igen, továbbítottam Ben üzenetét neki. Hát… Nem fogadta valami lelkesen… A legrosszabb, hogy rajtam fogja ezt most kitölteni. Pedig én arról nem tehetek, hogy bunkó, öntelt, beképzelt, egoista ez a gyerek.

– Hát mondom, annyit mondott, hogy ez a test nem eladó – forgattam a szemem. Na ezzel sem könnyítettem a helyzeten az tuti.

Hanna felvonta a szemöldökét.

– Mi van?!

– Én sem értettem! – tartottam fel a kezem. Komolyan mondom, bárcsak ne mentem volna oda. Most nem lenne ez a hiszti.

– Mit mondtál neki?!

Idegesen beleharaptam alsó ajkamba. Komolyan mint egy rendőrségi kihallgatás.

– Hát, hogy a levelekről szeretnék vele beszélni, és, hogy miért nem megy oda hozzád. De olyan fejet vágott mikor magyaráztam neki, mintha nem tudna semmiről.

– Mi? Miért? Nem értem! – túrt bele idegesen a hajába.

Nem tudtam mit feleljek. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a legrosszabb, ha valaki azt mondja, hogy sajnálom. Szóval inkább csendbe maradtam.

– Lehet, hogy nekem kellett volna vele beszéljek? – fordult felém kétségbeesetten.

– Lehet, hogy az lett volna a jobb – mosolyogtam rá szomorúan.

Szegényt úgy sajnálom. Elég rossz érzés lehet most ez a tehetetlenség. Úgy segítenék most rajta, de ebben a helyzetben jobb ha inkább hagyjuk a dolgokat, hogy történjenek maguktól.

– Miért nem beszéltél le róla?! – roskadt könnyes szemekkel a székre.

Na király, most én lettem a hibás.

– Én sem tudtam, hogy ez lesz. Hidd el, ha tudtam volna, nem mentem volna oda. Csak segíteni akartam. Azt akartam, hogy boldog legyél.

Egy nagy kövér könnycsepp folyt végig az arcán, ami egyenesen a karjára pottyant. Rám emelte tekintetét.

– Idióta voltam – motyogta.

– Ez nem igaz – szóltam közbe. Úgy utálom mikor magát szidja. Nem tudhatta, hogy ez fog történni.

– Egy idióta voltam – folytatta. – Hogy rád mertem bízni ezt az egész ügyet.

Épp közbe akartam szólni, mikor is eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. Várjunk. Most komolyan mindent rám akar kenni?

– Micsoda? – vontam fel a szemöldököm. – Te makacskodtál! Nehogy én legyek már a hibás!

Dühösen felállt, és arrébb rúgta a székét.

– Ha olyan okoska vagy, akkor miért nem láttad ezt is előre, hogy ez lesz belőle?! – nézett dühösen a szemeimbe, majd kiviharzott a teremből. Teljesen ledöbbentem. Na erre sem számítottam. De jó, hogy minden az én hibám lett...

– Hanna! – rohantam utána, de az ajtónál beleütköztem a nyelvtan tanárba.

Szemüvegét feljebb nyomta, majd egyenesen rám meredt azzal a bagoly tekintetével. Nem csúfolásként, de tényleg úgy nézett ki. Körülbelül 50-ik évét üthette. Vékony termetű volt. Szokásához híven, barna öltönyt viselt, és fekete vászon nadrágot. Brrr. Eléggé régimódi az öltözködése az biztos, de valahogy mégsem tudtam utálni. Kedves természete volt. Mi csak úgy hívtuk az osztállyal, hogy Mr. Einstein.

– Kedves Emily! Maga hova készül becsöngetés után? – tolt vissza a terembe, majd a tanári asztalhoz sétált.

– Hanna után – mutattam az ajtó felé, ahol az imént nagy indulatok közt távozott a barátnőm. Bár nem is értem, hogy ezek után miért rohanok utána.

– Hanna nem érezte jól magát, ezért tőlem kikéredzkedett az illemhelyre – magyarázta a tanár úr. – Na fáradjon a helyére.

Na igen. Azt még elfelejtettem hozzá tenni, hogy ő az egyetlen aki, a WC-t illemhelynek hívja. Hm… Tényleg régimódi.

Megadóan felsóhajtottam, és a helyemre botorkáltam. Valahogyan sikerült végigszenvednem az órát. Adamet lefeleltették kettesre, aminek kifejezetten örült, mivel így nem állt bukásra. Az óra vége felé Hanna is betessékelte magát a terembe. Leült mellém, de véletlenül sem nézett rám. Teljesen elfordult tőlem, még a székét is arrébb húzta. Azon csodálkoztam, hogy nem esett ki a padból. De komolyan. Nem értem mi baja van. Tényleg nem tehettem semmiről.

Óriási megkönnyebbülés volt, mikor végre meghallottam a csengő hangját. Köszönés után, még a tanár ki sem ment, de én már a hátizsákommal, kirontottam a teremből. A többi diák is már a folyosón zajongott, és egymást lökdösték. Hála égnek ma nem volt sok órám, szóval mehettem táncra. Végre kikapcsolódhatok. Jó kedvűen leugráltam a lépcsőfokokon. Hannán pedig nem fogom magam idegesíteni. Majd rájön, hogy nem az én hibámból történt ez az egész.

Gyorsan kiértem a suliból, és elindultam a szokásos kis utcámon az órámra. Mindig itt jövök mert olyan hangulatos. Jobbról is, és balról is fák övezték az utat. Az ősz miatt, az ágaikat sárgás-barnás levelek díszítették. Párról már hullott is le levél, amik a betont fedték be. Elővettem a telefonom, a fülhallgatóm, és zenét hallgattam. Benyomtam a LMFAO-Party Rock-t. Nem tudom miért, de most nagyon rá voltam kattanva. A tánctanárnő megígérte, hogy megtanítja nekünk a videóban lévő tánclépéseket. Na az lesz még nagyon menő. Nagyon várom már.

Hamarosan megérkeztem egy nagy kék épület elé, amit tánc stúdiónak hív mindenki. Hát igen, mi nekünk itt vannak megtartva a táncóráink. Nagyon szeretem, mert nagyon nagy helyet ad a táncolásra. Plusz még egy színpad is található benne, amin majd gyakorolhatunk, ha megyünk versenyekre. Igaz, hogy még egyszer sem voltunk, mert nem adódott rá lehetőség, de azért reménykedek benne, hogy egyszer elmegyünk egyre. Az sem lenne baj, ha nem érnénk el helyezést, csak nevezzünk be. Gyorsan besiettem a stúdióba, közben kiszedtem a fülemből a fülest, majd a telefonnal együtt beraktam a táskámba. Az öltözőben egyik táncostársamat sem találtam. Elkéstem volna? Idegesen az órámra pillantottam, de időben voltam. Akkor nem értem, hol vannak. Lehet, hogy már gyakorolnak? Gyorsan átöltöztem, majd felkötöttem a hajam, és kisiettem a táncterembe. Ahogy sejtettem, már mindenki ott volt, de még senki sem táncolt. A másik amit még felfedeztem, hogy a tánctanárnő sehol sincsen. Értetlenül sétáltam a lányokhoz.

– Sziasztok!

– Szia Emily! – köszöntek vissza mosolyogva.

Összesen 15-en voltunk a csoportban, de mindig jól össze tudtunk dolgozni. Nagyon szeretem őket.

– Hát Emma néni? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem hallottál róla? Elutazott, ezért más fog helyettesíteni – válaszolt a kérdésemre Sziszi. Barna hajfürtjeit nézegetve, nagy sóhaj hagyta el a száját. Sosem szerette felkötni a haját, mert szerinte úgy nem lehet tánc közben jól rázni.

– Ne már… – ültem fel nyöszörögve a színpadra. – Pedig már úgy beleéltem magam, hogy megtanuljuk a LMFAO videóklépjébből azokat a lépéseket.

– Ja azokat én is vártam már – bólintott Sarah, majd izgatottan felénk kapta a fejét. – Szerintetek ki fog helyettesíteni?

– Szerintem egy beképzelt liba, aki azt hiszi, hogy jobb nálunk – jött oda hozzánk Lucy, miközben a hajával bajlódott.

– Ha eleve tanár lesz akkor csak jobb nálunk – mosolyogtam rá, mire csak durcásan megforgatta a szemét.

– Szerintem egy rohadt helyes srác, kocka hassal – sóvárgott mellőlem Sziszi.

A többiek felhördültek.

– Sziszi, ugyan ide mikor jönne helyes srác jó testtel? Annyira nem vagyunk szerencsések – siránkozott Jessie.

Sziszi vállat vont, mire a háttérből egy hangos ajtócsapódás hallatszott. Mindenki ledöbbenve nézte a belépő fiút aki egy szál szürke nadrágban, kocka hassal (!!!) belépett a terembe. Az arca még nem látszott, mert a homály beárnyékolta, mivel csak mi felettünk volt felkapcsolva a lámpa.

– Sziszi… – suttogta izgatottan Jessie. – Ez az aminek látszik?

– Ühüm… – dadogta a lány. – Mindjárt elájulok.

A titokzatos srác felkapcsolta a villanyokat, amik néhány pislákolással pár másodperc múlva felkapcsolódtak, és mikor láthatóvá vállt az arca, a többiek olvadozni, én meg legszívesebben siránkozni akartam volna. Döbbenten bámultam a srácra, aki határozott léptekkel haladt felénk. Törölközőjét feldobta a színpadra, üvegét pedig letette a fal mellé.

– Sziasztok. Drew vagyok, és egy jó ideig én foglak titeket helyettesíteni, mivel Emma elutazott. Tudjátok ő a nénikém szóval ennyivel tartozom neki – magyarázta bőszen, majd unottan ránk nézett.

Oké kétszeres sokk. Emma, Drew nénikéje?! És most ez a beképzelt idióta tartja nekünk a táncot?! Ezt nem hiszem el! Ez rémálom!

– Csípj meg – suttogtam rémültem Sarahnak.

– Ugye, hogy hihetetlen? – hüppögte ámultan.

– Ez nem történhet meg! Ez nem! Nem! Csípj meg!

– Öhm oké….

Egy kis ideig még furán méregetett, de végül megtette. De semmi. Ez nem álom. Ez a valóság.

– Oké. Ha abbahagytátok egymás csipegetését, akkor örülnék, ha… – sétált oda hozzánk Drew, de mikor észrevett teljesen ledöbbent. – Te?

Na és még ez a megszólítás! Meg tudnám fojtani, egy kanál vízben.

– Igen, nevem is van – kötözködtem. – És hidd el. Én is úgy örülök neked, mint te nekem.

Drew felvonta a szemöldökét, amitől a lányok egyszerre felsóhajtottak. Nem tudom, mit esznek rajta, hisz tök bunkó! Na majd, ha jobban megismerik….

– Ja igen, bocs. Melissza – legyintett Drew.

– Emily – javítottam ki.

– Túl hosszú. Elég az Em.

– Már bocs, de ki engedte meg, hogy így hívj?! – háborodtam fel.

– Én – villantotta rám a colgate mosolyát. – Viszont téged már ismerlek valamennyire. Szóval térjünk rá a következőre emberre.

Még, hogy ismer! Még a nevemet sem tudta. Kész szánalom. Biztos, hogy nem maradok az óráján. Akármennyire, is vártam már, hogy táncolhassak.

– Nem ismersz. Egy kicsit sem – szóltam utána, mikor tovább sétált a lányokhoz. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak vissza.

Drew felszólalásomra azonnal megtorpant, majd egy gúnyos molyossal, felém fordult, és elém sétált. Arcát belefúrta az enyémbe, és mélyen a szemembe nézett. Alig volt közöttünk pár centi. Na jó, annyiban tényleg nem hazudtak a lányok, hogy szép szeme van. De csak ennyi. Nem is értem a többieket. Biztos, ha most más lány a helyemben lenne, itt ájulna el. Na de rám semmit sem hatott a közelsége. Maximum csak annyit, hogy erősebb késztetést éreztem, hogy kitépjem a haját. Lassan a fülemhez hajolt.

– Addig jó – súgta, közben az ajka súrolta a fülem. – Nem vagy valami elviselhető személyiség.

Hát az eszem megáll! Pont ő mondja?! Fú, mindjárt felképelem! Mérgesen ellöktem magamtól.

– Már bocs, de ha azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról, akkor jó nagy tévedésben vagy – köptem neki a szavakat. – És pont te oktatsz ki?! Undorító vagy!

Drew válaszként csak kiröhögött, majd a többiek felé pillantott. Csak most vettem észre, hogy mindenki minket bámult döbbenten. Gondolom, ők eddig azt sem tudták, hogy ismerjük egymást. Drew mosolyogva oda ment a táncostársaimhoz, és elkezdett velük jófejeskedni. Hát ezt a kétszínű alakot! Egy jó bő negyed óra után, körülbelül már a sírás határán lehettem, mikor megelégeltem az egész ügyet. Mindenki jót nevetgélt Drew-val, csak én ücsörögtem unottan a színpadon. Miért nem táncolunk?! Hisz ezért vagyunk itt nem?!

– Már bocsi, de nem kezdenénk el az órát? – szóltam közbe, de senki nem figyelt rám. Mindenki Drewval volt elfoglalva. Nekem meg ekkor telt be a pohár. Dühösen leugrottam a színpadról, majd kimentem a teremből, és direkt jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Na ezért is kár volt eljönni. Ilyen rossz napom sem volt még. Először Hanna sértődik be rám, most meg ez az ügy… Mára ez betett az tuti.

Gyorsan átöltöztem, majd összeszedtem a cuccaimat, és elindultam haza. Ekkora gyűlöletet sem éreztem még sosem az is biztos. Ezt még vissza fogja kapni. Kétszeresen.