Harmadik fejezet

Sziasztok drágáim!♥

Köszönöm a vissza jelzéseket, nagyon aranyosak vagytok!☺ Itt a harmadik fejezet is, ami Drew szemszögéből lesz. Remélem tetszeni fog:) Lehet, hogy ez kicsit rövidebb lett, de a kövit hosszabbra írom ígérem:) A történet még mindig nem bontakozott ki teljesen, de nem sokára meglátjátok a lényegét.♥ Addig is jó olvasást! Várom a véleményeteket!☻ Puszi: Betti♥

..................................................................................................................................................

*Drew szemszöge*

Lehet, hogy egy kicsit durva voltam Emilyvel, de nem tehettem mást, egyszerűen annyira ellenséges volt. Azok a dolgok, amiket hozzám vágott, hát nem estek valami túl jól. Igen, valóban ez tükröződik rólam, hogy egy bunkó, beképzelt pöcs vagyok, de hát nem tudok mit tenni. Ha a hírnévhez ez kell, ezzel kell élni. A társadalom ezt várja el. Már unom, hogy sok liba mindig kioktat, hogy milyen vagyok, de ha én mondok valami sértőt, akkor máris én vagyok a szemét mocsok. Semmi közük az életemhez, és a magánügyeimhez. Foglalkozzon mindenki a saját dolgával.

Egyébként meg láttam, mikor durcásan kiviharzott a teremből, és direkt bevágta hangosan maga mögött az ajtót. Azt hittem, hogy ott kapok röhögőgörcsöt. Hisztis liba. Fúj, de utálom az ilyeneket. Mikor jön végre egy olyan lány akivel végre önmagam lehetek? Akivel nem kell megjátszanom magam? Kivel, minden egyes másodperc csodálatos? Kinek kiönthetem a bajaim, miközben nem kell attól féljek, hogy elhíreszteli, és kinevet? Hát azt hiszem erre a lányra várhatok, még egy jó ideig. A mostani barátnőmmel, Elizabethtel is csak a hírnév miatt járok. Nagyon kezdem unni ezt a hamis életet.

Na, de vissza térve a táncórára, miután kiment hiszti kisasszony, hozzá fogtam a bemelegítéshez. Emma kiadta nekem azt a feladatot, hogy tanítsam meg nekik a LMFAO klipjéből azokat a bizonyos lépéseket. Lelkemre kötötte, hogy ne legyek velük türelmetlen, mivel eléggé nehéz lépések, és attól még, hogy én tudom, nem jelenti azt, hogy ők is olyan hamar megtudják tanulni bla, bla, bla. Nagyon szeretem Emmát, de na nem vagyok már ovis, én is tudok táncot tanítani, nem lehet olyan nehéz. Na igen legalábbis ezt gondoltam a mai napig. De miután elkezdtem az órát. Huh hát.. Kiderült, hogy „kicsit” jobb vagyok náluk. Nem tudom, hogy én siettem- e túlságosan, de alig tudtak követni. Ezért úgy döntöttem, hogy ezeket az LMFAO lépéseket jövő órára hagyom, ahol remélhetőleg Em is megjelenik.

Szóval táncóra után, elköszöntem tőlük, majd gyors összeszedtem a cuccaimat, és beszálltam az autómba. Épp indítottam volna be a motort, mikor megcsörrent a mobilom.

– Ahj basszus – morogtam, miközben előtúrtam az edző táskámból az Iphonom. Eliza hívott. Nagyot sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt most hozzá, de végül felvettem.

– Szia baba, mond – szóltam bele a telefonba.

– Drew, hol a fészkes fenébe voltál?! – üvöltött a mobilba, amit azonnal el is emeltem a fülemtől, még mielőtt megsüketülnék.

Fú, de utálom, mikor ilyen. Bár mikor nem?

– Eliza már mondtam, hogy órám volt – feleltem nyugodtan. Minek húzzam fel magam? Felesleges.

– Nem érdekel, hogy mid volt! Ötször hívtalak, de nem igaz, hogy te nem tudod felvenni azt a tetves telefont! – rikácsolta. Esküszöm, egyszer tuti meg fogok süketülni tőle, ha így folytatja. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam nem magas hangerővel válaszolni. Majdnem minden nap ez megy, és nekem már nagyon elegem van ebből.

- Bocs. Nem mutatta. Miért hívtál? - dőltem hátra az ülésben. Azt hiszem ez elfog tartani egy jó ideig.

– Hogy miért?! Megígérted, hogy elkísérsz a boltba ruhát venni! Most ezért egyedül kellett menjek! Lehet, hogy rossz ruhát vettem, ezért miattad!

Fáradtan beletúrtam a hajamba. Jaj istenem. Mert, ez most tényleg annyira lényeges.

– Figyelj, semmi gond biztos jól áll. De mondtam, hogy táncórát kell tartsak. Elfelejtetted?

– Szólhattál volna még egyszer, tudod nem csak a te dolgaid körül forog minden! Elegem van! – vágta hozzám a szavakat, majd kinyomott.

Megnéztem a mobilom képernyőjét, hogy biztos nincs e már vonalban. De nem volt. Dühösen behajítottam a táskámba a telefont, majd a kormányra támaszkodtam, és kínosan felnevettem. Annyira gáz, hogy így felkapja a vizet mindenen. Persze, minden körülöttem forog.. Inkább körülötte. Vettem egy nagy levegőt, majd beindítottam a motort, és haza indultam. Eléggé sietnem kellett, mert Emmával nem sokára skypolni fogok. Lelkemre kötötte, hogy pontos legyek, mert neki utána fontos dolga lesz. Persze kifog faggatni, hogy mi volt órán. Na nem baj, elmondok mindent. Alapból is mindig őszinte szoktam lenni, és Emmának meg amúgy sem hazudnék.

– Drew? Te vagy az? – kiabált anyu a konyhából, mikor beléptem a lakásba. Na még neki is ez a hülye kérdései.

– Nem anyu, egy betörő vagyok akinek véletlenül van kulcsa a lakáshoz – kiabáltam neki vissza, miközben húztam le a cipőmet.

Anyu válasza csak egy nagy kacagás volt. Mosolyogva kisétáltam a konyhába hozzá, és egy nagy puszit nyomtam az arcára. Kis termetű volt, de még is gyönyörű. Hosszú barna haját kontyba fogta, hogy ne lógjon bele főzés közben az ételbe. Rajta lévő köntösét, újra megkötötte, miközben felém fordult. Szemei ugyanolyan mogyoróbarnán csillogtak, mint az enyémeké. 36 éves, de meg sem látszik rajta. Mindenki fiatalabbnak nézi.

– Fiam, ne szemtelenkedj – nevetett rám.

– De hát csak puszit adtam – kötekedtem vigyorogva. Pedig jól tudtam, hogy nem erre értette.

Anyu mosolyogva megrázta a fejét, majd gondterhelt arcomat látva, azonnal komolyra váltott.

– Történt valami? – kavarta meg a levest, majd belekóstolt. – Hm… Kell még bele só.

Hát igen… Túl jól ismer.

– Hát, ha azt nézzük, igen – támaszkodtam neki a pultnak, majd a rajta lévő sajtból vettem egy kicsit, és a számba szórtam.

– Na Drew! Ne legyél mohó! – csapott rá a karomra.

– De olyan finom – nyúltam volna egy újabb adagért, de anya gyorsabb volt, és elvette előlem a tányért.

– Szóval? Mi történt? Baj volt táncórán?

– Bárcsak az lett volna – túrtam bele a hajamba idegesen. – Elizával megint összevesztünk.

Anyu, ahogy meghallotta a barátnőm nevét, azonnal abbahagyta a pakolászást, és felém fordult.

– Már megint? – sóhajtott. – Most min volt a vita?

– Elfelejtette, hogy táncórám volt ma, és gondolom várt rám egy csomót, és utána egyedül vette meg magának a ruháit. Attól fél, hogy rosszakat vett – ecseteltem anyunak az eseményeket, aki hitetlenül rázta a fejét. Sosem bírta Elizabethet.

– Ezért vágott ekkora hisztit? Hisz ez az ő hibája. Fiam, szakítanod kéne már vele nem gondolod? Össze kéne szedned egy hozzád való lányt. Nem egy ilyet.

– Anyu, jól tudom, de ha nincs akkor nem tehetek mást – löktem el magamat a pulttól, majd elindultam a lépcső felé.

– Attól még szakíthatnál vele! – kiáltott utánam, mire megtorpantam. – Miért nem teszed meg?

– Mert nem tehetem – sétáltam vissza. – Elizabeth nagyon jó a bosszú állásban.

– Egy ilyen fiú, mint te ne rettenjen már meg egy lánytól! Mutasd meg, hogy nem irányíthat téged! – kalimpált a fakanállal.

Mondjuk ebben igaza volt. De azért ez nem ilyen egyszerű.

– Nem akarok címlapsztorit a suli újságba, hogy szakítottunk – morogtam.

– Inkább leszel vele?

Nem tudtam mit feleljek. Fogalmam sincs mit tegyek. Anyának is igaza van, de nekem is. Minden felfordulna. Nem akarom én most ezt. Úgy döntöttem, inkább később agyalok ezen.

– Felmegyek, beszélek Emmával – mondtam, és meg sem várva a választ, felindultam a lépcsőkön, fel a szobámba. Nagy lakásba laktunk azt nem tagadom. Szép nagy kerttel. A szobám is tágas volt. Világos kék fala és szőnyege, jó hangulatot keltett. Gitárom a falnak volt támasztva az ágyam mellé. Az íróasztalom az ágyammal szemben volt, amin még egy laptop is pihent. Óriási ablakok pedig nagy fényt biztosítottak. Mellettem lévő szobába a húgom, Rocky lakott. Mivel, még csak 10 éves volt, neki tele volt játékkal a szobája. Falai és szőnyege rózsaszínek voltak. Rockynak is hozzám hasonlóan barna haja és szép barna szemei díszítették kis arcát. Bájos természete, miatt mindenki szerette. Olyan jó, hogy neki nem kell ilyen életet élnie, és másnak adnia magát mint nekem. Ő legalább önmaga lehet. Nagyon szeretem.

Szobámba érve, gyorsan bekapcsoltam a laptopom, és hívást indítottam Emmának. Azonnal felvette.

– Szia! Na mi volt? – ostromolt le azonnal a kérdésével.

– Semmi különös, igazából aranyosak voltak – kezdtem magyarázni mosolyogva. – Bár nehezen tudtak követni, lehet, hogy elsiettem egy kicsit. De amúgy ügyesek voltak. Kivéve Emily, mert ő nem maradt az órán.

– Hogy- hogy? – nézett rám döbbenten. – Emily minden órán ott van! Ő a legszorgalmasabb!

– Volt egy kis összetűzésünk... – forgattam a szemem.

– Micsoda? Mi? Mondtam, hogy ne veszekedj senkivel!

– Nem én kezdtem – tartottam fel a kezem.

– Emily? Az lehetetlen olyan kedves és jószívű lány!

Gúnyosan felnevettem. Na persze. Ő és a kedvesség.

– Kérj tőle bocsánatot! – parancsolt rám.

Döbbenten meredtem rá.

– Biztos, hogy nem – ráztam a fejem határozottan.

– Drew, most az egyszer tedd félre a büszkeséged, és hívd fel! – utasított ellentmondást nem tűrően. Hát ezt nem hiszem el. Kellett nekem felhozni.

– De… – kezdtem volna ellenkezni, de leintett.

– Drew! Most!

– De a telefonszámát sem tudom!

– Semmi gond. Nekem megvan.

Miután megadta Emma, Emily mobilszámát, letette a skypot, és mondta, hogy holnap felhív és kikérdez, hogy mi volt. Ha kell Emilyt is felhívja, hogy biztosra menjen, hogy felhívtam. Szóval muszáj lesz. Vonakodva előkotortam a telefonom, majd beütöttem a számot, és hívást indítottam. Nem kellett sokat várjak, fel is vette:

– Igen?